Az első rózsám

Azt mondják, a csillagokban meg van írva a sorsunk.

Meghatározza a jövendőnket az, hogy melyik év melyik hónapjának hányadik napján,

az adott nap melyik szakában, hány óra hány perckor születtünk.

A jellemünket is átszínezi a születésünk ideje.

Persze a legfőbb jellemformáló erő a család. A szülők, a szülői ház, azok az élmények,

amiket itt kapunk, és amiket a szülői ház védő közegéből ki-ki lépve a környezettől

szerzünk.

De vajon a születésünk körülményei mennyire befolyásolóak? És mit döntenek el az életünkben?

Talán a hangulatunkat? A viszonyulásunkat a dolgokhoz? Esetleg az egész életfelfogásunkat?

Milyen nehéz, vagy legalábbis nehezen megválaszolható kérdések…

Mindenesetre, ha a születés körülményei bármit is befolyásolnak, akkor nekem jó

okom van romantikus, rózsaszín ködben szemlélni a világot, hiszen olyan mesebeli

tájba születtem, amit ma sem tudok másként jellemezni, mint az álomképeket szokás.

l957. december 12-én éjjel hatalmas hólepel borította be egész Nyíregyházát.

Édesanyám már hajnali háromkor talpon volt.

Készítette húszhónapos kicsi fiának a reggeli kakaót, friss csirkehúst rántott férjének,

aki még békésen pihent egyetlen szobájukban, a laktanyai vaságyakból átvarázsolt „nyoszolyában”.

Édesapám nevezte így, és ezzel máris hangulatosabb lett a szoba.

Hiszen már nem két összehegesztett vaságy, két matraccal, foglalta el a pici szoba

nagy részét, hanem egy királyi fekhely.

A szülést jelző fájások már félórája jelentkeztek, és édesanyám már felkészülve várta

a nagy eseményt. Fiacskája után, most kislánya fog születni.

Ő, ezt az áldott állapotba kerülése pillanatától kezdve tudta.

Bár akkoriban még nem voltak csodamasinák, amikkel tévedhetetlen bizonyossággal meg lehet állapítani a tényt,

a születendő gyermek nemét, édesanyám mindenkinek elmondta, hogy most kislánya lesz.

Édesapám gyakran korholta is emiatt, bár igaz, hogy szelíden, és csak maguk között.

-         Édesem, drága Szívem! Mi lesz, ha mégsem kislány lesz?

Édesanyám ilyenkor mindent-tudó mosoly kíséretében megsimogatta domborodó pocakját,

és csendesen ennyit mondott.

-         Kislány lesz. Az én Ildikém. A mi Ildikénk. 

Nem is választott fiú nevet.

A babakelengyét már előző nap összepakolta. A csomag készen állt az indulásra.

Még néhány tiszta, kivasalt zsebkendőt rakott be a tetejére.

Aztán újra lezuhanyozott, felöltözött, majd megcsókolta férje arcát, és csendesen,

de határozottan ébresztgetni kezdte.

-         Hat óra elmúlt. Szívem! Emlékszel? Megyünk szülni! Ébredj fel, drágám!

-         Csak még egy kicsit!.. Rögtön felkelek, csak pár perc….

Aztán hírtelen eltűnt az álmosság, felugrott.

-         Jaj, miket beszélek? Máris? Indulnunk kell?

Még a keze is reszketett, amikor a frissen vasalt fehérnemüt magára kapkodta,

amiket a felesége gondosan az ágy mellé készített.

Azután gyors, kapkodott borotválkozás. Több helyen is megvágta az arcát.

Szerencsére a felesége már hozta is a timsó-rudat.

Az is oda volt készítve.

Utána a frissen vasalt ing, majd a frissen átgőzölt egyenruha következett.

Hiszen, nem léphet ki az utcára rendezetlenül a „főnök”!

Mindenki így szólította, bár csak az állomásfőnök helyettese volt, de jellemző, hogy

csak neki volt aláírási joga.

(Az állomásfőnök „politikai okokból” került „fölé”.

A szakmai felelősség az édesapám  vállán nyugodott. Jó helyen volt ott.

Erős ember volt, széles vállakkal, nagy szakmai tudással, és valódi emberszeretettel.)

Amikor a kapu elé értek, akkor látták, hogy milyen gyönyörű havas az egész táj.

Egész éjszaka sűrűn hullott a friss hó.

Az állomás épület előtt minden nap konflisok álltak.

Ezekkel utazott a romantikus élményekre vágyó nagyérdemű.

Igen, volt már akkor is villamos Nyíregyházán, egészen a Sóstóig szállította az utazni akarókat.

Sőt, a Kisvasút (keskeny nyomközű vasút) is üzemelt, a Balsa-Tisza part felé.

Összekötve a közeli tanyavilágot a megyeszékhellyel. Ez is keresztül ment a város jelentős területein.

De az igazi élményt, mégis csak az egy lovacskából, és szép, bőrhuzatú hintóból

álló konflis jelentette.

Most különösen, hiszen a hó miatt szántalpakat szereltek a kerekek helyére,

és csilingeltek a lovacskák nyakában a csengettyűk.

Édesapám nem kockáztatta meg, hogy a pici bundacipőbe bújtatott lábacskák megcsússzanak,

ezért édesanyának a kezébe adta a csomagokat, majd erős karjaira emelte őt, csomagokkal együtt,

mindenestől, és így vitte azon a néhány méteren keresztül, amíg eljutottak az első szánig.

Édesanya rettentő büszke volt erős, szép férjére, és gondolatban megint megállapította,

hogy neki van a legszebb, és legjobb férje.

Egyetlen pillanatig sem jutott eszébe, hogy akár ő is megcsúszhatna, és akkor mindannyian elesnének.

Hiszen a férje karjaiban volt! Őt nem érhette semmi baj!

A lovacska vígan kocogott az úton. Bizonyára ő is élvezte a mesebeli havas tájat, látta a

hajnali derengésben különös, kék fényben úszó várost, és többször is megrázta a fejét, 

hogy a csengettyűk minél vidámabban, hangosabban szóljanak a nyakában.

Még nem volt reggeli hét óra, és már a kórház kapujához értek.

Nem tudni, hogy milyen varázslat folytán, de már ott volt az időközben kiértesített orvos, és mosolyogva fogadta

a férje karján érkező édesanyámat.

Édesanyám, kedves, csengő hangján gratulált az orvosának, amiért ilyen pontosan határozta meg a születésem idejét.

Hiszen éppen mára volt „kiírva” szülni. És lám, valóban.

Édesapám le sem tette a karjáról addig, amíg a vizsgáló szobába nem értek.

Ekkor azonban felgyorsultak az események.

Az orvos azonnal a szülőszobába vitette édesanyámat,

és alig félóra múlva már hozott is ki a szülésznő a karján, engem.

Utólag édesanyám mindig így emlegette a történteket.

-         Tapintatos gyerek voltál, soha nem zavartál semmiben. Már fél nyolcra megszülettél,

így, ha lett volna erőm, akár még aznap beértem volna az iskolába tanítani. – mondogatta.

Jól tettem, hogy siettem. Alig érkeztem meg, édesanyámnak minden ereje elfogyott,

és elvesztette az eszméletét. Leállt a szíve.

Hosszú perceken keresztül küzdöttek az életéért, és még órákig intenzív osztályon,

kardiológiai megfigyelés alatt volt.

Édesapám a folyosón a kínok-kínját élte át ez alatt.

Engem már húsz alkalommal is visszahozatott, és újra meg újra megnézett,

és a felesége, immár két gyermekének édesanyja, még mindig sehol.

Végre kijött Gavallér tanár úr, és elmondta, hogy mi történt.

      - A szülés után leállt a kismama szíve, de már túl van az életveszélyen.

Még megfigyelés alatt tartjuk, és pihennie kell, ezért csak később, talán délben láthatja.

Mit tegyen addig? Virágot kell szereznie! Honnan?

Szerencsére a vasutasok nagy családjában mindenféle hobbyval megáldott

(megvert) különc volt található.

Az egyik vasutas hobbyból rózsákat termesztett, egy lapos tetejű épület tetején kialakított üvegházban.

Nem régen nagy betegségen jutott túl. Kioperálták a fél gyomrát.

Nagy megtiszteltetésnek vette, amikor nem csak a kórházban látogatta meg édesapám,

de a hazaszállításáról is gondoskodott.

Magányosan élt, idős édesanyjával.

Ezért minden nap az Üzemi konyháról kapott kímélő ebédet, amit külön,

neki állított össze a főszakács, és a kiértesítő vitte házhoz a bőséges adagot.

(Olyannyira bőséges volt, hogy az egy adag kettőjüknek is elég volt, sőt még Kormi cica sem panaszkodhatott.)

Mindezt egyetlen látogatása alkalmával „mérte fel” édesapám, és már akkor megcsodálta

a tetőn kialakított üvegházat és a rózsakertet.

Azóta hónapok teltek el, de még a fülében csengett a búcsúzkodásnál elhangzott pár szó.

-         Aztán, a Főnök úrnak ha rózsa kell, hozzám tessék jönni! Van itt mindig! Szebbnél szebb. Még télen is!

Ide indult édesapám. Futva, gyalog tette meg a több mint másfél kilométert.

Ki is melegedett, ki is fulladt. De ez most jól esett.

Már szikrázó napsütés volt, amikor odaért, nem kellett félni, hogy túl korán érkezik.

De ha éjjel lett volna, azt sem érezte volna helytelennek. Becsöngetett, és rögtön a lényegre tért.

-         Mihály bácsi! Van rózsája?

-         Van hát, Főnök úr! Mennyi kell? – ragyogott fel az öregnek az arca!

Végre visszaadhat valamit a jóságért, emberségért cserébe!

-         Mennyi van?

-         Valami 25-26 szál.

-         Csodálatos! Kislányunk született. A feleségem 25 éves.

A huszonhatodik a kicsi hölgynek lesz! Láttam odalent, hogy 20.- Ft szála az 650.- ugye?

-         Főnök úr! Hogy képzeli? Önnek? Ingyen! – dadogott az öreg.

De már alig érte utol a tetőre rohanó fiatal férfit.

Gyorsan levagdalták a gyönyörű, friss, szebbnél szebb színű rózsákat.

Az öreg hiába tiltakozott. A búcsúzó kézfogásnál egy marék papírpénz maradt a markában.

(Édesapám sose számolt utána! Az öreg sopánkodott később, hogy ő bizony visszaadná!

Nem fogadta el édesapám.)

Édesanyám arca úgy ragyogott fel, amikor meglátta az öl rózsával érkező édesapámat,

hogy akár a maradék pénzt is rögtön odaadta volna.

A legszebb, legkevésbé kinyílott bimbó az enyém lett!

Ez volt az én első rózsám!

Ma is őrzöm. Az emlékkönyvemben van, lepréselve.

Illata elszállt, a szirmai kifakultak, de az emléket, amit hordoz, örökre a szívembe zártam.

Születésem idején ilyen volt Nyíregyháza MÁV Állomásának épülete