Az első emberpár

Ne ijedj meg kedves olvasóm, nem Ádámnál és Évánál kezdem, a cím ellenére.

Bár csaknem olyan távolról!

A most következő néhány történetnek akár közös, hangzatos címet is adhatnék:

A sors és a véletlen különös játékai

avagy

 Akiket egymás mellé írtak be a sors könyvébe

avagy

 „Nekünk találkozni kellett…

Ez a történet a XIX. Század végén  kezdődik. A Tisza grófok egyik birtokán.

Nem a nagynevű család körében, csak a cselédsorban élők között.

Egy fekete hajú gyönyörű lány nevelkedett a földeken dolgozó jobbágyok között.

Nem csak a szépségével tűnt ki, hanem a különösen szép szürke szemével, egyenesen kihúzott derekával, büszke fejtartásával.

De leginkább a tekintetének félelmes erejével.

Mindenki azt tartotta róla, hogy ha fekete szeme volna, már régen megégették volna, mint boszorkányt.

Pedig még csak tíz éves volt!

De így, hogy a fénylő szürke szempár vadakat volt képes megfékezni, csak féltek tőle.

Maga, az „öreg” grófné rendelte belső cselédnek, amikor meglátta, hogy a pusztáról betévedt, elvadult, hatalmas méretű, kiéhezett, csatakos szőrű  kutyát hogyan fékezte meg szemének egyetlen villanásával.

A grófné rettenetesen félt a kutyáktól. Még az ölebek közelségét sem tűrte.

Fiatalabb korában többször el is ájult vadászatok idején, ha egy-egy vizsla  a közelébe merészkedett.

(Gyerekkorában megmarta egy elvadult állat, és azóta pánik tört ki rajta, egész testében reszketett,

ha csak a csaholást meghallotta.)

Nagy bánata volt ez a grófnak, a férjének, aki szívesen ment vadkacsára, szalonkára,

de a kedves kutyái közelében csak a vadászkastélyában lehetett.

Úgy érezte a méltóságos asszony, hogy ha ez a fiatal gyereklány mellette lesz, akkor többé már nem kell félnie semmitől.

Azonnal beültette a hintóba, és csak üzent a családjának, hogy mostantól a kastélyban találják, és minden pénteken mehetnek a komencióért, amíg jól viseli magát.

Tíz évig maradt ott.

Azután férjhez ment.

A tíz év alatt sokan megkísértették a főúri család férfitagjai közül is.

Volt, aki pénzzel próbálkozott, volt aki hízelgéssel, udvarlással, olyan is akadt, aki hatalmi szóval.

Semmi nem juttatta a lány közelébe az érte sóhajtozókat.

Az öreg grófné pedig egyre nagyobb tetszéssel nyugtázta a nyugalmát, magabiztosságát.

Amikor az egyik duhaj, részeg grófi-rokon fizikai erőszakkal próbálkozott a lánynál, akkor is a közelből figyelt,

és már készült, hogy szóval megállítja.

De akkor újra megvillant a már ismert tekintet, és a mámor hirtelen elszállt a gőzös fejből.

Rögtön térdre esett a felgerjedt férfi.

Csak a döbbent csend ült meg hosszan a társaság jelenlévő tagjai között.

-         Mégis csak boszorkány ez a lány! – nyögte nagy sokára a megfékezett.

-         Nem az. Csak az én igazi neveltem! – mondta a grófné.

És ezzel le is zárta a témát.

A nevelés ténye is igaz volt. Három nyelven is levelezett már akkor ez a lány!

Minden levelét neki diktálta a grófné, mert a szeme már nagyon meggyengült, a keze is reszketett.

De a gazdaság ügyeit még vaskézzel irányította.

Nem volt kasznár, vagy intéző, aki ne tudta volna, hogy a grófnét nem lehet meglopni,

mert tíz-húsz tételt még 60 éven felül is fejben összeadott.

És amióta az „új szeme” mellette van – így nevezték a cselédlányt – azóta a szorzásra,

kamatszámításra sem kell papiros és kalamáris.

Csak egy fiatal férfi akadt az egész uradalomban, aki nem hogy félt volna a híres szemektől,

sőt szeretett a sugarában fürödni.

Gyönyörű legény volt.

Gyűrű göndör szőke fürtökkel a fején, ábrándos kék szemekkel,

és olyan mosollyal, hogy nem lehetett a kisasszonyok közelébe engedni,

mert rögtön a bakon akartak kocsikázni mind, és egymás hajának is nekiestek a nagy vetélkedésben.

Ugyanis ez a férfi a parádés kocsis volt.

Nem volt különösebben szorgalmas, és nem volt igazán okos sem,

sőt még a szava is olyan volt időnként, mint a daróc vagy a lópokróc.

De olyan szépen mutatott az egyenruhában, és olyan jól irányította a lovakat,

akár mennyi is volt a hintó elé fogva, hogy megtartották minden kicsapongása

és rossz magaviselete mellett is, parádés kocsisnak.

Pedig bizony még a lovakat sem csutakolta rendesen. Legalább három legény dolgozott a keze alá,

ha azt akarták, hogy ne csak az ő haja legyen fényes, és a kocsis bajusza kunkorodjon ingerlően,

hanem a lovak szőre is ragyogjon, és a farkukba, sörényükbe fonva szép, színes szalagot lobogtasson a szél.

De amikor már befogva, előkészítve állott a hintó, akkor peckesen odalépett a lovakhoz, mint egy tábornok a csatába induló serege elé a díszszemlén, és csak a foga között szisszent valamit, mire valamennyi ló „vigyázz”-ba vágta magát, és a fülét hegyezte. De még az orrlikaik is kitágultak a nagy igyekezettől.

Aztán egy dobbantással felugrott a bakra, és még az ostort sem kellett elővennie,

csak újabb jeleket szisszenteni, füttyenteni és minden ló tudta a dolgát.

A rudas irányított, a többi meg úgy húzott, hogy csak úgy repült a kocsi, a hintó az utasával.

Hát szóval szükség volt rá!

A grófné is hamar észrevette, hogy nagyon somolyog a lányra.

Mondta is a kis cselédnek:

      -     Kislányom! Elmennél e ehhez a szép legényhez?

 Annak nem nagyon kellett a bíztatás, őszinte volt:

-         El én, ha megkérne!

Meg is kérte, hamarosan.

Nevetett is a grófné, mert nem a lány szüleitől, hanem a grófnétól.

-         Na fiam, aztán a lánnyal beszéltél-e már?

-         Hogy tehettem volna, amíg nem tudtam, hogy szabad-e? –  tetszett a grófnénak,

hogy ő adhatja férjhez a kedvencét.

Ezért aztán olyan kelengyét adott vele, hogy a damaszt ágyhuzatokból készült

még az ötödik gyerek babakelengyéje is, amikor ágyneműnek már régen elvásott.

Az is igaz, hogy a parádés kocsis is megmaradt a hivatalában haláláig, és szép kihúzott derékkal ült a bakon továbbra is,

de otthon bizony csak ritkán mert a felesége szemébe belenézni.

Ez a két össze nem illő ember hát egy pár lett. Egy életre.

Ők lettek az én anyai nagyapám szülei.