Visszatérő álmaim: ez már a negyedik

Édesapámat húsz éves koromban veszítettem el.

Nem, ez így nem pontos. Édesapám meghalt, amikor én húszéves lettem.

Igen. Valóban így történt. Két hónappal a huszadik születésnapom után, alig 53 éves korában meghalt. De azt hiszem, amig én élek, mindig velem lesz. Nem csak az emléke. Ez így túlságosan szokványos, és egyszerű lenne. Ő valóban itt van velem. Folyamatosan érzem óvó, féltő jelenlétét. Tudom, hogy elegendő, ha rágondolok, amikor segítségre van szükségem, és ő segít. Velem együtt küzdi végig a nehéz időszakokat, és akkor is mellettem van, amikor mással vagyok elfoglalva. Küzdelmeim, és rohanásaim közepette is mindig érzem, hogy nem vagyok egyedül, mindig mellettem van. Az én édesapám mindig ilyen volt. Soha nem tolakodott, még a segítségével sem, de ha szükségem volt rá, azonnal ott termett, és minden bajomat, gondomat megoldotta. Elég volt egy kétsébeesett tekintet, egy sóhajtás, és ő pontosan tudta, hogy mire van szükségem, vagy mi a gondom.

Miután meghalt, felmerült egy álom, ami gyakran visszalátogat hozzám.

Egy korábbi lakásunkban vagyunk. Ott, ahol édesapám meghalt. Ez a lakás három szobából, és sok, nagyméretű más helyiségből állt. Összesen közel 150 négyzetméteres volt. Ezt csak azért kell ideírnom, hogy érthető legyen az álmomnak az a része, ami arról szól, hogy gyakran előfordult velünk, hogy a lakás másik részében történtek csak "hírnök útján" jutottak el egyik-másik családtaghoz.

Szóval, a saját szobámban alszom, kora reggel van, és még éppen csakhogy ébredezek, amikor édesanyám megáll az ágyam mellett, és komoly beszélgetésbe kezd velem.

- Kis csillagom! - kezdi, olyan kedvesen, ahogyan mindig szólt hozzám, és olyan megszólítással, amit gyakran hallottam tőle, felnőtt koromban is.

- Édesapád itthon van. A másik szobában alszik. De mielőtt felébredne, meg kell beszélnünk egymással, hogy ez titok, és nem szabad senkinek sem megtudnia.

Így kell lennie!

Hiszen az értelmemmel tudom, hogy meghalt édesapám, tudom hogy eltemették, és tudom, hogy ez nem lehet "valóság"! Ő nem térhetett haza! Sajnos, már nem! De aztán benézek a szobájába, és szokatlan módon, felöltözve fekszik az ágyán. A díszegyenruhájában. Ugyanúgy, mint ahogyan utóljára, a ravatalán láttam. De most eleven, és lélegzik, és még a kedves szuszogását is hallom. Tehát valóban él! Valóban hazajött!

Mert nélkülünk ő sem bírta már, ugyanúgy, ahogyan mi sem nélküle! 

Igen!

Képtelen vagyok véglegesnek elfogadni a halálát!

Így azt is tudom, felébredve, hogy ez csak a "vágyálmok" kategóriájába tartozhat!

Egy valóra vált vágyálom! De olyan jól esik ezt álmodnom!

Mindig boldogan, mosolyogva, sőt olykor hangosan kacagva ébredek akkor, amikor ezt álmodom!

Most is így történt. A saját kacagásomra ébredtem! 

Édesapám ismét itthon van, itt velem, és most is számíthatok rá, mint mindig.

De most már édesanyával közösen, kézenfogva érkeznek haza is.

Édesanyám nemrégen követte őt, közel harminc évi özvegység után.

Két nappal az édesapám halálának huszonkilencedik évfordulója után elment, hogy ismét, most már örökké együtt lehessen élete egyetlen szerelmével, az én drága édesapámmal.

Most lettem felnőtté. Mindkét szülőm odaát készíti már számomra a helyet. Várnak.

De tudom, hogy mint mindig, türelmesek. Soha nem siettettek.

Nálunk nem volt szokás, hogy rohanni kelljen bárhová is. Mindig azt mondta édesapám, amikor néha előfordult, hogy édesanya sietségre buzdított bármelyikünket, hogy:

- Minden megvár. Csak nyugalom! Nem kell kapkodni!

Tudom, hogy most is türelmesen várnak. Én nem is siettetek semmit.

De nagyon vágyom utánuk!