Újabb kutyák, újabb emlékek

Igencsak szerencsés ember vagyok.

Mindig éreztem a szüleim szeretetét, és folyamatosan

tudomásomra hozták, hogy szeretetük mellett, még

büszkék is rám. Igaz, én igyekeztem.

Bármibe belefogtam, tudtam, hogy nekem kell a legjobbnak,

legügyesebbnek lennem, mert én arra vágyom, hogy az én szüleim

büszkék lehessenek rám. És én ezért mindent meg is tettem.

Azt már talán nem is kell mondanom, hogy én lehettem a legbüszkébb

gyerek a világon, mert az én szüleim mindenben példamutatóak voltak.

Különleges hivatása volt mindkettőjüknek.

Édesanyám gyógypedagógiai tanár volt, és ezen a területen öt szakos diplomával

rendelkezett. Vakokat, siketeket, értelmi fogyatékosokat, beszédhibás gyerekeket

és felnőtteket, és mozgássérülteket is taníthatott.

Mindig is az volt a terve, hogy azért tanul, és szerez újabb és újabb diplomákat,

és egyszersmind újabb ismereteket, hogy egyre súlyosabban sérült gyerekeket tudjon

tanítani, és eljuttatni a tudás minél magasabb csúcsaira.

Ez az ötszakos diploma édesanyámnak már a harmadik diplomája volt.

Elsőként tanítói oklevelet szerzett (mindjárt kettőt is, mert tanulmányai közben

államosították a Dóczy Gedeon nevét viselő református intézményt).

Második diplomája az egyetemen szerzett orosz-magyar szakos középiskolai

tanári végzettség volt.

„Csak” a harmadik volt az ötszakos, gyógypedagógiai tanári.

Édesapám vasutas volt. A Tisztképző után, a Vasút Műszaki Főiskolán szerzett

mérnöki diplomát, majd munkapszichológusi végzettséget is.

Az ország legfiatalabb főtanácsosa volt, amikor 32 évesen elnyerte ezt a rangot.

De már korábban is volt egy „leg”-je. 25 évesen ő volt Magyarország legfiatalabb

MÁV állomásfőnöke.

Szóval mindketten különlegesen szorgalmasak, és elhivatottak voltak, a saját

területükön.

És a család-építésben is különlegesek voltak.

Mi úgy éltünk, mint a kéz ujjai.

Mindig megvolt az önállóságunk, de folyamatosan éreztük az összetartozás, a közös tevékenység,

semmihez nem hasonlítható biztonságát, és boldogságát.

Ez nem csak kötöttséget jelentett, de sokkal inkább védelmet.

Az is igaz, hogy az állandó figyelem miatt, fegyelmet is követelt,mindannyiunktól.

De, hiszen nem csak mi figyeltünk egymásra, hanem szinte a figyelő szemek kereszttüzében

éltünk valamennyien, az idegen környezetben, és folyamatosan bizonyítanunk is kellett.

Ezt tettük.

Hiszen mi Debrecenből származtunk, és Mátészalkán kellett élnünk tizenhét éven át.

Nem „száműzetés” volt ez, valamely hiba miatt, hanem „pártfeladat” valamiért!

Bár édesanyám úgy fogalmazott, amikor már nagyobbak lettünk, hogy igyekeztek

„eldugni” édesapánkat azok, akik rájöttek, hogy milyen sokirányú tehetség lakozik

benne, mert elismerni nem igazán akarták.

De teljesen elrejteni sem tudták, hiszen a magas rangját mégiscsak sikerült kivívnia.

De azt már csak a hozzájuk igazán közel álló emberek tudták, hogy a szakmai tudásukon,

és az általános műveltségükön kívül még nagyon sok kiemelkedő tulajdonságuk

volt, mindkettőjüknek.

Édesapám csodálatos „memoriter” volt.

Hihetetlen mennyiségű „kötött szöveget” tudott. Verseket, monológokat, dráma-és regényrészleteket

fejből idézett.

Édesanyám csodálatos koloratur-szoprán hangján nagyszerű áriákat, dalokat,

népdalokat, gyermekdalokat, virágénekeket, és egyházi énekeket tudott, fantasztikus mennyiségben.

És abszolút-hallása lévén, pontosan ismert minden zenei „idézetet”, és fejből citálta őket.

Édesapám halálakor a bátyám már nős volt, és az első gyermekük is megszületett.

Ő úgy határozott, hogy Mátészalkán marad a családjával együtt, mert a felesége rokonsága

a közelben lakott.

Édesanyával mi ketten költöztünk haza Debrecenbe, ahol még éltek akkoriban az anyai

nagyszüleim. Nagyapám tíz esztendő múlva halt meg, nagymamám pedig csaknem három

évtized múlva.

Szóval, mi ketten „hazajöttünk”.

Édesanya nagyon büszke volt, hogy még özvegyen is képes volt megvalósítani a régi

vágyát. Sőt a lakás mellett, még kertet is "varázsolt", nem is egyet, hármat. 

(Sajnos az utóbbi időben ez már csak terhet jelentett.

Nem volt erőnk ahhoz, hogy megműveljük, és karbantartsuk, most,

hogy egyedül maradtam, már az eladás gondja is az enyém maradt.)

Ehhez a három kerthez fűződik egy érdekes, és izgalmas történet.

Furcsa az emberi emlékezet.

Amikor erre az esetre visszagondolok, egyúttal mindig eszembe jut Mikszáth Kálmán novellája, 

A Szontágh Pál kutyái.

És valóban a két történet között eltelt talán egy egész évszázad,

és mégis mintha egyik a másiknak a másolata, vagy lenyomata volna.

Először csak tartós bérletbe kaptuk a kerteket. Előbb egyet, a legnagyobbat.

Majd amikor kimentük megnézni, rájöttünk, hogy ezek bizony nagyon is összetartoznak.

Ez a felismerés vezetett odáig, hogy jobbról és balról a mellette lévő két kisebb kertet is

hozzá számoltuk, és így kezdtük bérelni. Műveltük is, kapirgáltunk benne, jól éreztük

magunkat a friss levegőn, és élveztük, hogy a miénk.

Így ment ez öt évig, amikor már meg is lehetett venni.

Ennek is már több, mint két évtizede.

De ez a történet még egészen az első „ismerkedés” idején történt.

Kivonultunk, édesanyával ketten, megnézni a „birtokot”. A földünket.

Csodálatos, nyáreleji idő volt. A tanítási évnek még nem is volt vége egészen.

Köztudomású, hogy a pedagógus mindig ehhez méri az időszámítását.

Amint csomagokkal megrakodva sétáltunk a kis erdőben, aminek a közepét szeli át

a kis út, ami a kertünkhöz visz, akkor döbbentünk rá, hogy milyen vadregényes

tájon járunk.

Fácán, és fajd, és fogoly madarak rebbentek fel előttünk, mezei nyulak

keresztezték utunkat, sőt az erdei tisztáson néhány fiatal őzgida is ácsorgott,

hogy aztán játékosan „megugorva” jól megijesszen bennünket.

Amikor e kertünkhöz értünk, akkor is meglepetés fogadott.

Arra jól emlékeztünk, hogy kerítés az nincs.

De arról senki sem beszélt nekünk, hogy ez a terület a kedvenc „dagonyázó helye”

egy vaddisznó kocának, amelyik a kilenc kis csíkos utódját a legnagyobb nyugalommal terelgette

éppen a mi birtokunk kellős közepén, hogy aztán zavarodottságunkat látva, megszánjon bennünket,

és a terület bal szélén kisétáljon, szépen libasorban maga után hívva a fiait.

Mi persze a jobb szélen masíroztunk befelé.

Egészen addig, amíg az ember-magas fűből elénk nem bukkant egy tarka tehénke, aki szintén itt legelt.

De jött ám vele a hivatásos „pásztor” is, egy csapzott, igencsak elvadult,meghatározhatatlan fajtájú kutya is.

Majd még egy, és még egy. Összesen tizenegy.

Édesanya egyre türelmetlenebbül várta, hogy véget érjen

ez a „felvonulás”. Én rettegni kezdtem.

Amikor mind előjött, akkor letette a csomagjait az én drága, bölcs édesanyám, a  határmezsgyének kiválasztott

fűcsomóra, és így szólt a kutyákhoz:

-         Ki a parancsnok közületek?

A kutyák előbb csak összenéztek a határozott hangra, aztán szépen leültek félkörben.

Egy előrébb jött egy kicsit, és állva maradt.

Édesanya ahhoz kezdett beszélni.

-         Hát idefigyelj, te parancsnok! Jegyezd meg, hogy mi itt lakunk. Te ott laksz! –

és a szemközti tanyára mutatott. Majd nyomatékosan még kétszer háromszor elmondta:

-         Mi itt lakunk, te ott laksz.

A kutyát szemmel láthatóan bántotta, hogy nem bízott meg a képességeiben,

és többször is elismételte, ezért, bizonyítandó, hogy mennyire tisztában van az

elmondottak jelentőségével, szépen megjelölte a vizeletével a képzeletbeli

határvonalat, amit őszerinte nekünk nem volt szabad átlépni. Mi mindig tiszteletben tartottuk

ezt a megállapodást.

Ezzel a tárgyalás a felek kölcsönös megelégedésére véget ért.

Mondanom sem kell, hogy a két parancsnok tárgyalása közepett én is ugyanúgy

ültem, mint a „kisebb rangú” kutyák.

Amint a két vezér megállapodott, mindenki ment az övéihez. Édesanya énhozzám

sétált, és együtt bementünk végre a kertünkbe, a vezérkutya a falkatársaihoz lépett,

és néhány morgással, horkantással tájékoztatta őket a megállapodás lényegéről.

Soha többé minket senki nem háborgatott a birtokunkon.

Még az emberek sem mertek belénk kötni,  mert rögtön előkerült valahonnan egy-egy

nagytestű kutya, és rávicsorgott az illetőre.

Később aztán kerítést is csináltattunk, de akkor már nem éreztük magunkat olyan

biztonságban, mint amikor csak a „kedves szomszédaink” védtek minket.

Talán már tudod is, kedves olvasóm, hogy az én édesanyám volt az a kicsi gyerek,

alig tíz esztendős kislány, aki egy korábbi történetben szerepelt, és a gazda családjának

védelmében súlyosan megsebesült kutya életét megmentette, és addig ápolta, gondozta,

amig ismét egészségesen, újra "szolgálatba állt" a hatalmas hős, a hűséges Lloyd.

Szóval: ez a mi mikszáth-i történetünk. Így lettünk mi beiktatva a "birtokunkba".