Második álmom: iskolámról

A második, általam fontosnak ítélt, visszatérő álmom az általános iskolámmal volt kapcsolatos.

Persze, két ilyen álmom is volt.

Merthogy két iskolába is jártam. Hivatalosan, beírt tanulóként.

Egyébként mindig volt még több, nem hivatalos iskolám is.

Az, ahol az én drága, áldott édesanyám tanított. És egy másik, ahová a bátyám járt.

Már négy éves koromtól szorgalmasan látogattam az iskolákat.

Hamar megtanultam, hogy tanítási óra közben tilos belépnem. Ezért mindig megvártam a csengetést. Amikor kicsengettek, akkor léptem az osztályba.

Mindenütt szeretettel fogadtak Én természetesnek vettem.

Édesanyám mellett, mindig jól éreztem magam. Azt hiszem ezért is választottam hivatásomul a gyógypedagógiai tanári pályát, már hat éves koromban.

A bátyám tanító nénije is szeretett, mindig. Én voltam a „bezzeg” gyerek.

„Bezzeg, a kicsi még csak négy éves, de már tud olvasni.” „Bezzeg neki még nem is kell iskolába járni, mégis tud szépen ülni, és csendben figyelni.”

Így utólag belegondolva, valószínűleg nagyon utálhattak a bátyám osztálytársai.

Hogy nem vertek agyon, azt hiszem, csak annak köszönhettem, hogy a bátyámnak mindig volt tekintélye a kortársai között. Tőlem meg féltek, mert tudták, hogy a verekedések során sem hagyom magam. Ismertek arról az oldalamról, hogy igencsak hirtelen eljárt a kezem.

(Érdekes, hogy a gyerekkorból kinőve, olyan 10-12 éves korom óta nem „verekedtem”.

Bizonyára nem volt szükségem arra, hogy fizikailag védjem meg magam.)

Szóval az álmaim.

Az egyik, a „repülőhíd” rémségeinek a „leküzdésével” indul.

Első iskolám: a ”repülőhíd”

Ide tartozik, hogy télen költöztünk, december elején, azt hiszem 4-én, Mátészalkára.

Ez 1961-ben történt. Akkor nevezték ki édesapámat Mátészalka MÁV Állomására

Állomásfőnöknek. Pártfeladat volt. Nem lehetett nemet mondani.

Pedig amikor édesanyámmal mindannyian odautaztunk, hogy megnézze édesanyám a

körülményeket, akkor édesanyám leborult a konyhaasztalra, és zokogott.

Egyszer csak abbahagyta a sírást, és azt mondta:

-         Tónikám! Tudom, hogy nincs mit tenni! El kell vállalnod. De innen mi együtt nem megyünk el élve.

És sajnos igaza lett. Édesapám már csak holtan érkezhetett „haza”, Debrecenbe.

Édesapám 53 évesen, Mátészalkán, állomásfőnökként halt meg, ahol díszsírhelyet kapott. 1978. február 14-én csukta le örökre gyönyörű kék szemeit. Egy év múlva engedélyezték az exhumálását, és akkor a Debreceni Köztemetőbe temettük el. Oda, ahol tíz évvel korábban, egy padon ülve azt mondta:

-         Olyan szép, békés, nyugodt ez a temető, hogy ha lehet, én itt szeretnék majd nyugodni, a feltámadásig.

Akkor nagyon megdöbbent édesanyám. De később úgy érezte, hogy ezt a mondatot „Testamentum”-nak kell tekintenie. Addig nem nyugodott, amíg nem teljesítette.

Utána, szorgalmasan járt ki gondozni, szépíteni, ápolni a sírt, közel három évtizeden keresztül. Ma már ott nyugszik édesapám mellett, ő is.

Visszatérve ehhez az álmomhoz.

Szóval Mátészalkán a várost kettészelik a vasúti közlekedést szolgáló vágányok.

Hogy fontos vasúti csomópont lehetett már a K. und K. világban is, az bizonyítja, hogy hét rendszeresen használt,

a vasúti közlekedést szolgáló aktív vágánnyal, egy tolató vágánnyal,

és több ún. ipar-vágánnyal is rendelkezett.

Aztán némileg csökkent a jelentősége, később Záhony fejlesztésével még a hangsúly is eltolódott másfelé,

a figyelem is elterelődött róla, de azért ez az állomás maradt az öt különböző irány (Debrecen, Nyíregyháza, Záhony, Zajta, Ágerdőmajor )  legnagyobb, legfontosabb vasúti elosztó központja.  Még ha a feltételek

megmaradtak is, hosszútávon a XX. század legelejét idéző fejlettségen.

Azért az édesapám szakmai érvei meggyőzték a felsőbb vasúti vezetést, és ha lassan is, de folyamatosan

fejlődhetett az állomás, és környéke.

A vágányokon egy gyalogos felüljáró segítségével lehetett átkelni.

Ezt a masszív, erős, vasszerkezetű, és edzett-fa padlójú szerkezetet mindenki csak úgy emlegette,

a „repülő-híd”.

Valóban olyan érzése volt az embernek, mintha ég és föld között lebegne, amikor keresztül ment rajta.

Fokozta a hatást, hogy a vonatok folyton mozgásban voltak alatta, és a vasszerkezeten, valamint a védelemül szolgáló kerítés-drót fonatokon keresztül is jól látszott mindez.

Ennek a hídnak a túloldalán, nem messze a lejárótól, csupán néhány háznyira, ott volt a

Hősök terei Általános Iskola tagiskolája.

Itt csak első, és második osztályosok tanultak.

Ide íratták be a szüleink előbb a bátyámat.

Ő az első osztályt így félévkor megszakítva másik iskolába, másik városba kerülve,

új, ismeretlen társak között, és  új tanító néni kezei alatt folytatta.

(Az első félévet Níregyházán, a másodikat Mátészalkán tanulta végig. Akár maradandó kárt is okozhatott

volna, ez a "törés". Bár, a bátyám szavajárásával élve, nem olyan fából faragták őt,

hogy ilyen csip-csup dolgok kárt tegyenek benne!)

Édesanyám ezt is felhozta a költözés elleni érvnek, de sajnos nem lehetett másként.

Különben kettészakadt volna a család, hosszútávra. Ezt nem vállalták a szüleink.

Két évvel később én is oda jártam, ahová a bátyám korábban.

De én már akkorra ismertem az iskolát és a tanító néniket is.

Minden nap átmentem a repülőhídon, mert én vittem a bátyámnak a tízóraiját,

és én írtam le a tábláról, hogy mi a tanulnivaló.

Erről ugyanis a bátyám valahogy mindig „megfeledkezett”.

Ő röviden csak úgy fogalmazott, amikor rosszkedvében volt, hogy engem alkalmaztak a szülők „spiclinek”.

Persze, ez csak tréfa volt, sosem haragudott rám igazán, még ezért sem.

Sőt mindig kifejtette, hogy jól teszem, hogy viszek neki ennivalót, és „tartom a kapcsolatot” a tanító nénikkel,

mert így érzik ők is, hogy „állandó felügyelet alatt állnak”.

Szóval én voltam a „mumus”.

Hogy pontosan miért is féltek az én halk szavú édesanyámtól, azt csak sejtem.

Hatalmas szakmai tudással rendelkezett, amit önképzés útján is állandóan fejlesztetett.

Senki nem mert neki ellentmondani, mert cáfolhatatlan érveket sorakoztatott fel minden kijelentése mellett,

persze citálva közben a szakirodalom megfelelő részeit, és a törvények paragrafusait is.

Nagyon sokat tett édesanyám a gyógypedagógia, és az általános pedagógia

Gyakorlatának fejlesztéséért, fejlődéséért. Most is folyamatosan érzékelem, ennek a hatásait.

Ennek az álmomnak az a lényege, hogy át kell mennem a „repülőhídon”, mert feladatom van az iskolában.

Már nem világos egészen pontosan, hogy a bátyám miatt megyek, vagy én már iskolás vagyok, de mennem kell.

Ahogyan folyamatosan haladok előre, a híd egyre síkosabb, csúszósabb lesz.

Mögöttem a deszkák kezdenek kihullani a fémvázból, és már lassan csak a csúszós, jeges fémrészeken lehet lépkedni!

Alattam egyre jobban látszanak a vágányok, és a mozgó szerelvények.

Már csak lefelé bámulok, rémülten, amikor meghallom az édesapám hangját.

Végre felnézek, és az én drága édesapám ott jön szembe, nem messze tőlem.

Már nem is jön, hanem szalad. Kigombolt vasutas bundája alatt látszik a frissen legőzölt egyenruhája,

ami mindig „csillag-tiszta”! Hiszen édesanyám mindig rendben tartotta, és ő is vigyázott rá!

Édesapám a karjára vesz, és megsimogat. Aztán együtt megyünk tovább. Elkísér az iskoláig.

És akkor látom, hogy a „repülőhídnak” semmi baja. Egyetlen deszka sem hiányzik, csak a képzeletem „rosszalkodott”, ijesztgetett.

Azt tudom, hogy ez is a „szédülős” álmok közé tartozik. Valószínűleg azért nyugodtam meg már álmomban,

mert meghallottam az édesapa hangját. Biztosan odajött az ágyamhoz, amikor meghallotta, hogy nyöszörgök,

és azért, hogy ne ébresszem fel édesanyát, aki biztosan halálra rémült volna, megnyugtatott a hangjával, és betakargatott.

Most is hiányzik a hangja, a kedves szavai, a simogatása. Drága édesapám!