Mi van velem?

Már régen nem írtam.

Az egyik kedves ismerősöm folyton bíztat, folytassam...

Eddig főleg az elmúlt időkre emlékeztem visza. Elsősorban persze a régmultra. Gyerekkorom verőfényes napjaira. Szüleimre, testvéremre, a közösen eltöltött évekre.

Szóval leginkább a szépre és a jóra.

Most talán már eljutottam odáig, hogy a közelmúlttal is tudom folytatni.

Már több, mint két éve meghalt édesanyám. Akkor azt hittem, ennél nagyobb fájdalom nincs.

Egy héttel később meghalt a legjobb barát, legnagyszerűbb társ, Penya. Teljes nevén Penyaska László Károly. Mindössze ötven évet élt. Éppen húsz nappal az ötvenedik születésnapja után veszítettem el.

Halála előtt másfél évvel ismerkedtünk meg. Interneten keresztül leveleztünk egymással, amig rá nem jött, hogy mindketten Debrecenben élünk, már több, mint harminc éve. Innentől kezdve felgyorsultak az események. Pillanatok alatt kiderült, hogy egy utca két oldalán lakunk. Személyes találkozóra is sor került, és attól kezdve naponta láttuk egymást, és telefonáltunk, és interneteztünk... szóval összetartoztunk. Három hónapon át. És vége lett, mert a halál elragadta. Éreztem, hogy ezt nem lehet túlélni! Előbb édesanya, majd Penya...

De a sors még újabb adut tartogatott. Még egy hét, és már munkám sem volt. Kereső foglalkozásom, amiből megélhettem volna, amiből fenntarthatom önmagamat.

Mindez 2007. február 16-ától, február 28-áig zajlott le!

Ez már olyan sorzat volt, amikor annyira sok adatik, amivel már nem lehet mit kezdeni! Már nem voltam képes sírni, sem kétségbeesni. Arra gondoltam, hogy be kell látnom, mások halhatatlanok, én pedig élhetetlen vagyok.

És ekkor kaptam egy telefonhívást.

Már több, min egy éve kapcsolatba léptem a Kenézy Kórház Rehabilitációs Osztályának osztályvezető főorvosával, aki éppen logopédust keresett, és én az vagyok.

Felnőtt afáziások beszédterápiájához keresett szakembert. Azt hiszem, az egész országban kevesen vannak, akik értenek ehhez, és én korábban nem tartoztam közéjük. Édesanyám foglalkozott már felnőtt afáziásokkal, de a sors különösen kegyetlen játéka folytán ő maga is azzá vált. Igaz, csak rövid időre, hiszen az agyvérzés - ami nagyon súlyos fokozatú volt - motoros afáziát okozott neki, de hiszen ő maga, szakember lévén azonnal tudta, hogy mi a teendő. Már a harmadik napon a trauma után, újra megindult a beszéde.

És engem is bevont ebbe a munkába. Tehát ezt a szakterületet is elsajátítottam mellette, mint ahogyan minden  mást is tőle tanultam a gyógpedagógia terén. Igaz, hogy nappali tagozaton szereztem diplomát, de ez kevés lett volna - úgy érzem -, ha nem kapom készen a gyakorlati útmutatást is, egész pályafutásom alatt, Tőle!

Szóval édesanya mellett saját, külön módszert dolgoztam ki, és már bátran nekifoghattam a felkérés szerinti munkának.

Május közepétől ismét volt kereső foglalkozásom!

És hamarosan találtam egy lelki társat is! Még Penya "találta" nekem őt, az interneten. Megkérdezte, hogy miért nem levelezek egy nagyon magányos gyógypedagógussal.

Én pedig visszakérdeztem, hogy "Le akarsz passzolni?"

De Penya azt mondta, hogy kell, hogy szakmai téren is mindig legyen kivel beszélgetnem. Az új ismerősnek köszönhettem végül, hogy mindig volt kihez szólnom, kibe kapaszkodnom a gyász közvetlen közelében, és a kétségbeesés legsötétebb óráiban.