Egy nyáron át…

Mottó: „Úgy néztem magamra mindig,

              ahogy csodára nézni illik.

              Az ember fiára,

              kezeire, nyírott hajára.”

                                 (József Attila)

Talán furcsa lesz, de megmagyarázom a mottót.

Illetve inkább azt, hogy miért választottam éppen ezt a csodálatos idézetet mottóként.

      Számomra mindig meghatározó élményt, és közben folyamatosan ismétlődő csodát jelent az, hogy voltak olyan emberek ( költők, írók), akiknek beleláthatok a „fejébe”. Akiknek a gondolatait megismerhetem, és ezáltal, ha nem is az egész embert, de azt, hogy abban a pillanatban, amikor megszületett „az a bizonyos” vers, novella, regény, vagy bármilyen más alkotás, éppen mit érezhetett a költő, író, egyszóval: a szerző. A test már talán régen porlad a Föld alatt, de a lélek, amely létrehozott egy hangulatot, egy érzést, és ennek megörökítette a nyomait, eljutott hozzám, és bennem is felidézi ugyanazokat az ízeket, illatokat, gondolatokat, amelyek valamilyen különleges módon, és ha csak pillanatokra is, de összekapcsolnak azzal a másik emberrel.

     Ezt a fantasztikus felismerést, ezt a nagyszerű csodát, ennek a megélését, a szüleimtől kaptam ajándékba. Mondhatnám: ez az én örökségem tőlük. Gyakran fejezték ki magukat versidézetekkel. Ha érthetőbbé kívánták tenni a mondanivalójukat, segítségül hívtak egy-egy költőt. És én rajongva, megborzongva vettem tudomásul, hogy mi mindenre jó a költészet, és milyen csodák rejtőzhetnek az emberi elme mélyén.

És én is átélem nap, mint nap a csodát, a lélek rejtelmei országútjának végigjárása közben.

A foglalkozásom, a hivatásom is arra késztet, hogy folyamatosan foglalkozzam az emberi elme csodáival, rejtelmeivel. Természetesen, talán már mondanom sem kell, a hivatásomat is a szüleimtől kaptam, édesanyámtól örököltem. Logopédus vagyok, és nem csak a gyermekkorúak minden fajta kommunikációs zavarának a gyógyítására tettem fel az életemet, hanem felnőtt, sőt időskorúak afáziájával is találkozom naponta.

Tudom, hogy más emberek rendesen huszonéves korukban élik meg azokat a lelki programokat – szerelem, vágyakozás, regényes ábrándozás, csalódás, lelki szenvedés -,

amelyeket én az éppen most véget érő, 2008-as nyár folyamán éltem át, vagy inkább túl.

Én pedig – nem szégyellem bevallani -, már az ötvenet is betöltöttem, az előző év végén.

De, azt hiszem, mindenképpen azt bánnám leginkább, ha kimaradt volna az életemből. Sokkal inkább szenvednék a hiányától, mint magától a lángoló érzelemtől, amelynek számomra még nincs vége, bár a történet nem olyan fordulatot vett, mint amilyet én reméltem.

Előzmények természetesen most is vannak!

2007. februárjában olyan testi-lelki szenvedések sorozatát éltem át, amit előbb-utóbb mások is átélnek, de talán nem ennyire sűrítve az időpontokat.

Időrendi sorrendben: február 16-án, két nappal az édesapám halálának a 29. évfordulója után, meghalt édesanyám.

Egy hét múlva meghalt az a férfi, aki az utóbbi néhány hónapban mellettem volt lélekben, és amennyire tőle tellett, fizikailag is. Elveszítettem Penyaska László Károlyt, a nagyszerű barátot, és szerelmest, aki kellemes modorú, jó humorú, intelligens világfi volt, egy végletekig tönkrement, leromlott testbe beszorítva. Alig három hónapot töltöttünk együtt, jóban-rosszban, de egy egész élet benne volt. Az ő halála február 24-én következett be.

Még egy hét, és már munkám sem volt.

A drága Penya néhány nappal a halála előtt azzal fogadott, hogy talált nekem egy kiváló „partnert”. Nagyon megdöbbentem. Rögtön azt kérdeztem: - „Le akarsz passzolni, ugye?”

Nevetve válaszolta, hogy természetesen, de csak elhalálozása után. Amennyiben életben marad, úgy érvénytelen az egész!

Ő bizonyára sokkal többet tudott nálam.

Miután halottaimat illendően eltemettem, magányomban törtem a fejem, hogy hogyan tovább.

Volt egy kedves segítő társam, aki naponta megkérdezte, hogy vagyok? Mit csináltam aznap?

Szóval, törődött velem. Ő volt az. Akit Penya „kerített” nekem. Úgy éreztem, hogy ez egyfajta „Testamentum”, és kötelességem a végére járni a dolognak.

Felkerestem, a lelki segítőmet. Megtudtam róla, hogy kollégám, ő is gyógypedagógiai tanár, és már 23 éve magányosan él, bár van egy elvált felesége, és két, azóta már felnőtt lánya.

Sőt fivérei is vannak, és ők törődnek vele, de mindkettőnek komoly hivatása van, ráadásul az egyik földrajzilag messze él tőle.

Szóval elbeszélgettünk, és megbeszéltük, hogy továbbra is tartjuk egymással a kapcsolatot.

Én egyre közelebb éreztem őt magamhoz, végül rádöbbentem, hogy beleszerettem.

Ezt azonnal tudattam vele, nehogy elfogyjon az időnk, és már ne tudjam neki elmondani.

Még elevenen él bennem ma is a korábbi veszteségeim emléke. Nem szeretnék olyan hibába esni, hogy valamit elmulasztok közölni, és utólag döbbenek majd rá, hogy milyen felelőtlen voltam. Természetesen azonnal reagált rá! Közölte, hogy mindenféle kapcsolatot meg kíván velem szakítani, mert neki a családja sokkal fontosabb, mint hogy kockára tegye egy futó kalandért.

Nem értettem az egészet. Én nem tekintettem futó kalandnak, és nagyon bántott, hogy félreértette a helyzetet, de hiszen nem is ismert, így érthetővé vált számomra a döntése.

Eltelt fél év, amit teljes „hírzárlatban” töltöttünk.

Aztán ő jelentkezett újra.

Boldogan fogadtam a jelentkezését, és ismét kezdtem beleélni magam az összetartozás mámorítóan kellemes érzésébe. Van társam! Fontossá váltam Valaki számára, aki nekem is fontos!

Aztán ismét jött a hidegzuhany!

Maradjunk barátok, mert a volt neje most már komolyan gondolja, és talán ismét összeköltöznek (23 év után), és újra egy család lesznek. (Sosem voltak azok, mert a fiatalabbik lány jóval a válás után született.)

Ismét eltelt három hónap, amit teljes lelki válságban, nyomorultul szenvedve töltöttem, majd újra jelentkezett.

Ez már a nyár elején volt. Segítséget kért tőlem, mert elektromos kerekesszéket kívánt felíratni, és azt csak itt, Debrecenben lehet, ő pedig Gyöngyösön lakik.

Örömmel segítettem, és folyamatosan meghallgattam, hogy ő most már a családja mellett fog élni, de ugyanakkor elfogadta az állandó jelenlétemet, törődésemet, „szolgálatomat”, mert több hétre Debrecenbe jött a kórházba, a Rehabilitációs osztályra, kezelésre. Egy hónapig volt itt. Én minden nap mellette voltam, reggel 6 órától, este 9-ig.

Végül a szerelmemet is elfogadta, és néhány nappal a hazatérése előtt bejelentette a volt feleségének, hogy velem akar élni. Csak 20 napig tartott, amikor nekem jelentette be, hogy mégis a családja mellett döntött.

Azóta ismét eltelt másfél hónap.

Legutóbb itt abbahagytam, mert csak annyit tudtam volna írni: "Nagyon fáj!" Mint a József Attila versének címe, és folyton felsikoltó szenvedélyes, vissza-visszatérő sora.

Újabb másfél hónap elmúltával arról is be tudok már számolni, hogy szakemberhez, pszichiáterhez fordultam segítségért, mert képtelen vagyok egyedül feldolgozni a magány országútján való poroszkálást.

Szerencsére van munkám, sőt fizikailag teljesen ki is zsigerelem magam, hogy a lelkem kínos nyöszörgését addig se kelljen hallgatnom.

Reggel 5-kor kelek, és fél 8-kor már Nyíregyházán vagyok, ahová Debrecenből vonattal utazom, hogy két különböző iskolában, illetve két, egymástól meglehetősen távol fekvő óvodában tanítsam gyerekeknek a szép magyar beszédet. Minden napra más intézmény jut.

 Amikor befejezem a délelőtti tanítást, ismét vonatra ülök, és Debrecenben, a Kenézy Gyula Kórházban, a Mozgásrehabilitációs osztályon folytatom a munkát. Itt felnőtteket tanítok újra-beszélni. Az osztály munkája ugyanis abból áll, hogy ismét hozzásegítjük az ide érkező betegeket ahhoz, hogy a családjukban, környezetükben a helyzetükhöz, egészségükhöz mérten, önálló életet élhessenek. Ehhez szükségük van a beszéd képességére is, és ennek visszaszerzésében igyekszem segíteni az itt gyógyuló betegeket. Este, mielőtt hazatérek, még elmegyek néhány címre, ahol egy egészségügyi szolgáltató hálózat szervezésében segítem a felnőtt afáziásokat, majd este 8 óra tájban hazaérek, megebédelek (valóban ilyenkor fogyasztom el az ebédemet), majd nyugovóra térek, hogy másnap az egészet előről tudjam kezdeni. Napközben nincs rá időm, este pedig már erőm sincs arra, hogy sokáig töprengjek a magány fokozatain. De azt hiszem, hogy egy ilyen vetélkedőn bizonyára dobogós helyet érhetnék el, pedig minden nap legalább 100-150 személyes ismerőssel találkozom, és beszélek. Csak az az egy hiányzik. Éppen Ő.