Milyen vagyok?

Avagy: Hogyan nem lettem felnőtt?

Nem régiben megkérdeztem egy számomra nagyon kedves embert,

akinek a véleménye sokat számít nekem.

Kértem, sorolja fel azokat a tulajdonságaimat, amiket szeret bennem.

Erre nem volt hajlandó.

Akkor arra kértem, legalább azokat nevezze meg, amiket ki nem állhat,

vagy gyűlöl bennem. Vagy csak elviselhetetlennek tart.

Erre már kapható volt. Egyet említett csupán, de ezt hosszan kifejtette.

Számára – és ebben nincs egyedül -  az a legelviselhetetlenebb tulajdonságom,

hogy „szerénytelen” vagyok.

Amikor megpróbáltam elemezni, önmagam számára értelmezni, azt mondta:

-         Látod, már meg is magyarázod! Ez jellemző!

Nagyon megdöbbentem. Azóta sem hagy nyugodni a gondolat!

Hiszen már Karinthy Frigyes megmondta, hogy szörnyű torzóként élünk a világban,

mert önmagunk számára csupán egy fejetlen élőlényként mozgunk, létezünk, és ha

meg akarunk tudni valamit önmagunkról, kénytelenek vagyunk segítséget kérni másoktól.

Gyakran fordulunk emberekhez, akik ismernek, de ők csak elfogult véleményeket

mondhatnak, annak megfelelően, hogy szeretnek, vagy sem.

Tárgyaktól is kérhetünk segítséget, és a tükröző felületek kihasználásával megpróbálhatjuk megismerni arcvonásainkat.

A képrögzítés különböző módozatainak megfelelően készíttethetünk magunkról festményt, fényképet film-, vagy videofelvételt.

Egyik sem adhatja vissza tökéletesen azt a teljességet, amik MI vagyunk.

Amikor üres óráinkban, nem hazudhatunk önmagunknak, mert egyedül vagyunk , és

nem tudjuk becsapni ÉN-t. de, akkor is végig kell gondolni! Azóta sem hagy nyugodni: Milyen vagyok?

Mégsem tudom megfogalmazni önmagam számára, hogy milyen vagyok.

Túl közelről ismerem magam, és túl távolról látom.

A közeli kép homályos, elmosódott kontúrú, csak részleteket emelhetek ki, amik valamennyire pontosak.

A távoli kép összefut, és a tükörként használt felület torzító hatása is minden pillanatban

módosít a képen.

Inkább az életemnek azt a momentumát mondanám el, amikor felnőtté váltam.

Nem akartam!

Nagyon tiltakoztam volna ellene, ha megkérdeznek!

Senki sem kérdezett!

Ahhoz, hogy érthető legyen, amit elmondok, fontos néhány gondolatot, emléket leírnom

az előzményekről.

Szerető családban nőttem fel.

A szüleim nagyon szerették egymást, és boldog életük folytatásának tekintettek bennünket,

gyermekeiket.

Én voltam a kisebb, anyuci „hajas babája”, akit szeretettel öltöztetett, fésülgetett, és akire

büszke akart lenni. Bátyám jó tanuló, rendkívül önálló személyiségű, erős fizikumú, okos

fiú volt. Gyakran voltak „külön útjai”, amikről a szüleinknek sem számolt be.

Őrá csakis büszke lehetett bárki!

Nekem meg kellett dolgoznom érte.

Én voltam a kicsi, de egyáltalán nem voltam elkényeztetve. Részint minden pillanatban

készen kellett állnom az összehasonlításra, a versengésre a testvérem teljesítményeivel,

részint szófogadó, simulékony, sőt „bájos” gyermekként is meg kellett állnom a helyemet.

Olyan ellentétes tulajdonságokat kellett kifejlesztenem magamban,

 amelyek igazán nem könnyítették meg számomra az elvárásokhoz való alkalmazkodást!

De, ez játék volt mindahhoz képest, ami fiatal felnőttként szakadt a nyakamba.

Éppen két hónap telt el azóta, hogy betöltöttem a huszadik évemet, amikor néhány perc alatt

meghalt az erős támasz, a boldogságos biztonságot árasztó családfő, az édesapánk.

Édesanyám már második hete magas lázban küzdött a tüdőgyulladás ellen. Én ápoltam.

A bátyám pályakezdő volt, az édesapánk hivatását követte, és fiatal házasként a kéthónapos

kicsi lányát dajkálgatta.

Édesapánk ebédidőben halt meg. Mindig otthon ebédelt, a szolgálati lakásában,

amely a MÁV állomás épület emeletén volt. Ő volt az állomásfőnök.

Szigorú munkabeosztással dolgozott. Gyakran hallottam tőle: „Ha a főnök leül, a beosztottak

lefekszenek.” Ő tehát, aznap is csak az ebédidejében ült le, és rögtön örökre le is feküdt.

Szívinfarktus. Csak ennyit mondott néhány perc múlva a barátja, dr Nagy László főorvos úr.

A bátyám tehetetlenül lézengett a közös lakásunkban. A sógornőm csak sápítozott.

Édesanyánk rám nézett, a láztól különös fényben csillogó, gyönyörű szemeivel,

és csak annyit mondott:  - Ildikém! Csinálj valamit!

Tettem, amit tennem kellett.

Akkor lettem felnőtt.

Furcsa, kifacsart lelkű, aki szíve szerint még „apuci-anyuci kishercegnője” szeretett volna maradni,

de már családfőként döntéseket kellett hoznia.

Felnőtt embereket irányítottam, közöttük a szeretteimet, akik mindenben rám hagyatkoztak,

és közben belül még rettegő gyerek voltam.

Az is maradtam. Sosem tudtam igazán felnőni. Nem volt rá időm.

Mindig volt más gondom,

az élettel kellett élet-halál harcot folytatnom.

Az örök küzdelemben minden felelősség az enyém volt.

Egyetlen „játékom” maradt csupán.

Azt játszom, hogy felnőtt vagyok, és hogy ezt a játékot jól játszom!

Most elárulom: nem ismerem a játékszabályokat sem!

De úgy kell tennem, mintha…