És a törénet folytatódik...

Kedves Olvasóm!

Talán érdekel, hogy mi történt a továbbiakban a korábban már megismert szereplőkkel.

Ma éjjel arra ébredtem, hogy a fülemben kalapált egy név: Ritz Tera.

Aztán eszembe jutott, hogy Édesanyától hallottam ezt a nevet, és a történetét is.

Ő az anyai nagyapám édesanyja, azaz a dédmamám volt. Édesanya apai nagymamája.

Ő volt a híres "szürke szemek" tulajdonosa, aki a Tisza-gófok geszti birtokán született, és élt egész életében, és mivel az "öreg" grófné kedvenc cselédje volt, a kiházasítása is rendkívüli lett.

Tárnok Lajosnak hívták a választottját, és híresen szép legény volt, amellett igencsak mulatós, és duhaj ifjú is.

A Tera által kiválasztott legény, a szép parádéskocsis persze "útravalóul", a jelentős anyagiak mellett, sok-sok intelmet is kapott, de még így sem igazán lehetett felkészülve mindarra,  ami rá várt.

Nem csak a tekintete volt híres a jövendőbelijének, de a nagy eszéről is mindenki tudott, és nagy tiszteletben állott emiatt is. Azt viszont már csak "lakva" tudta meg a férje is, hogy nem csak keményszavú a párja, hanem igencsak keménykezű is.

Nem tudni, hogy abban az időben szokásos dolog volt-e,de bizonyos, hogy az édekeltek sosem dicsekedtek a családi háborúság során szerzett sebekkel.

Valószínűleg így lehetett ezzel az újsütetű férj is. De, a meglepetése igencsak nagy lehetett, amikor néhány héttel az esküvő után, visszakívánkozott a korábbi kocsmázó-mulatós életmódjába, és amikor néhány nap múlva kimulatva, sebeket osztva, és szerezve hazatért, újabbakkal gyarapodott, mert ifjú hitvese most nem a nyelv-forgatásban, hanem sokkal kézzelfoghatóbb "érvekkel", a sodrófa-forgatásban jeleskedett.

Az első alkalmat talán csak kivételnek tekintette, mert újabbal próbálkozott. Aztán, amikor már sokadszor is csúfos véget ért "kocsmai vitézkedése" otthon, igencsak elgondolkozhatott.

De, a testi sebeknél is súlyosabbakat szerzett azáltal, hogy a falubeliek egyre inkább kezdték úgy emlegetni kettőjüket, hogy ő a Ritz Tera férje, és nem úgy, hogy párja a Tárnok Lajos felesége.

Történt ugyanis, hogy új jegyző érkezett a faluba, aki , talán a  gyors meggazdagodás reményében, igencsak borsos árakat számolt a beadványok, kérvények megszerkesztéséért.

A falubeliek kezdtek szépen átpárolni a "konkurenciához".

Tudták ugyanis, hogy Tera feleannyiért megcsinálja, ráadásul még szebb is-jobb is. És lehet tojás-, gyümölcs-, "párcsirke"-valutával fizetni. Sőt a halasztott fizetés sem ismeretlen fogalom nála. Így a jegyzőhöz csak a kész iratokat vitték, a hivatalos pecsétért, a hivatalos tarifát leróva.

Nem csoda hát, ha a jegyző hamarosan jobbnak látta "boldogabb vidékekre" költözni, ahol nem ilyen "kitanultak" még népek.

Hanem az ötödik gyerek megszületése után útnak indult még valaki. Megúnva a házilagosan beszerzett sebeket  - testén és lelkén -, elindult világot látni a parádékocsis. Már csak a hajóról izente meg az asszonynak, hogy most nehány évig ne várja a vacsorával. Ezt sem adta írásba, csak úgy szóban, mert - mi tűrés, mi tagadás - nem igen volt a kenyere az irka-firka.

Valami szőrösebb szívű mai szakértő talán azt mondaná, hogy "funkcionális analfabéta" volt.

Igaz, hogy angolul sem beszélt egyetlen szót sem, mégis rendszeresen küldözgette haza az összekuporgatott centecskéket. Talán engesztelésül, talán csak, hogy próbára tegye az asszony nagy eszit, hogy mit fog vele kezdeni.

Hát, mire hat év után hazatért, igencsak elcsudálkozott. Ugyanis a falu körül már nem volt más birtoktulajdonos, mint a grófék, és ő.

Szóval, mégiscsak nagy esze volt az asszonynak.

Aztán szült még egy hatodik gyereket is. Egy második fiút. Amikor a kicsit elemibe iratták, a nagyobbik fiú már nősült. A négy nagylány pedig rajta gyakorolta a leendő gyerekeik gondozásának minden fortélyát.

Mégsem lett elkényeztetve. Korán elveszítette édesanyját. De az eszét megörökölte.

Az egész falu tudta, hogy pap, vagy tanító lesz belőle.

A híre még a gófhoz is eljutott, aki személyesen vállalta a kitaníttatását.

A beíratás kitűzött napján már kora reggel ott állt a szépen felkészített úri hintó a grófi kastély előtt.

Mellette nagy tisztelettel, kalaplevéve várakozott a pap, és a tanító, meg a megilletődött kicsi gyerek.

A bakon, a nagytisztességtől olykor könnybelábadó szemű, büszke apa. És várták a gróf urat. A nagyhírű Kollégiumba, Debrecenbe készült a jeles társaság.

A gróf helyett azonban csak a híre érkezett. Hajnalban, a bűnös Budapest városában a gróf úr főbe lőtte magát.

Így történt, hogy az én nagyapám sem református pap, sem tanító nem lett.

Lett azonban kiváló, jó hírű cipészmester Debrecenben.

Hét, különböző, de mégis ehhez a szakterülethez tartozó szakmát igazoló oklevéllel. Ami mind azt igazolta, hogy a női, és az úri cipők tervezésén, összeállításán kívül még bakancsok, csizmák készítését, sőt az ortopéd cipők tervezését, készítését is mester-fokon érti. Ez utóbbira azért volt igencsak nagy szükség, mert a saját fiacskája három éves korában megfertőződött a kor rémét jelentő,  gyermekek bénulását okozó vírussal, amit később a Heine-Medine-kór vírusa néven ismertek meg sokan.

A  lánytestvér, aki az én édesanyám volt, a nagypapa szemefénye volt. Talán azért, mert arcra, alkatra nagyon hasonlított az akkor már régen halott nagymamájára, Ritz Terára.

Talán leginkább a szeme formája hasonlított, bár nem szürke, hanem  zöld volt a szeme színe, de a villanása, a tekintetének parancsoló ereje sokakat kényszerített térdre, és képes volt vadakat megszelidíteni, megfékezni, mint a híres szürke szemek.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés