Margit néni

Ő volt a zongoratanárom.

A kisvárosban, ahol felnőttem, tulajdonképpen ő volt "A zongoratanár".

Két közel azonos életkorú, de korántsem azonos végzettségű és ezért folytonosan vetélkedő, és rivalizáló, és egymással harcban álló zenetanár működött akkor a városban. Két "szomszéd vár", két különálló intézmény. Az egyik: Margit néni, a másik: Annus néni.

Szégyellem, de Annus néniről ma nem tudom, hogy mi volt a férjezett neve, csak annyit tudok, hogy özvegyasszony volt, és jómódban élt, a saját házában. Saját zongorája is volt. Akkoriban ez nem is volt olyan szokatlan a városban. Nagyon sok, korábban vezetőnek, notabilitásnak számító család tulajdonában volt saját zongora. Ilyen volt Szörényiné, Ica néni, akinek a férje a városi főbíró volt, de már özvegyen élt, és tanár volt, még nyugdíjaztatása után is.    (Döbbenetes, ahogyan visszagondolok. Annyira nagybeteg volt, hogy állandóan dagadt volt mindkét lába, ezért  a tanári asztal alatt, egy lavorban meleg víz volt odakészítve, és állandóan abban áztatta a lábait, hogy ha elindul hazafelé a tanítás után, járni tudjon. )

Annus néni is özvegy volt. Ő ki sem  mozdult a lakásából. Legalábbis én így emlékszem. Amikor néha látták az utcán, akkor mindig összesúgtak mögötte. Nem tudom, hogy milyen titkot hordozott, azt sem tudom, hogy a férje foglalkozása mi volt. Egyedül élt. Ezt tudom. És a lakásában fogadta azokat a gyerekeket, akiket a szüleik zongorára, vagy a német nyelvre akartak taníttatni. Bizonyos, hogy kiválóan tanította mindkettőt, mert sok tanítványa volt. Sokan mindkét területen tőle kapták az alapokat. Pedig nem volt pedagógus végzettsége. Ezt sokszor elmondta az én csodálatos tanárom, Margit néni.

A kisvárosban igazán komoly szellemi és kulturális élet lehetett a két világháború között, sőt már jóval korábban is.

Maga a város is nagyon ellentmondásos. Rendkívül sok szélsőséggel, és hihetetlen történeti múlttal, és döbbenetesen változó XX. századi "jelennel" büszkélkedő település.

Még nem írom ide a nevét, mert a rárakódott klisék miatt, attól tartok, hogy elfogulttá tenne téged, kedves olvasóm. Elég, ha annyit tudsz előre, hogy pejoratív jelzőként is használják sokan a nevét, már vagy fél évszázada, ennek a településnek.

Pedig Magyarországon ez volt az első olyan település, ahol az egész városban először volt villanyvilágítás. Az itt élők házaiban, lakásaiban éppen úgy, mint ahogyan a köztereken is. Az itt működő cukorgyár tulajdonosan döntött úgy, hogy mindenütt kiépíti a közvilágítást is, és hozzáférhetővé teszi minden lakos számára. Ez még 1898-ban történt.

Termálvize, és a köré épült strandfürdője nemzetközi hírnévvel büszkélkedhet. Ez még ma is igaz.

Vasúti csomópontjáról már az első világháború előtt öt különböző, akkor még nagyon jelentős  területre ágaztak széjjel a csatlakozás lehetőségei. Főleg a teherfuvarozás volt igazán fontos, de a személyszállításban is országos jelentőséggel bírt.

Amig a Vyx-jegyzékben köré nem kanyarították az Észak-Kelet-i határokat, addig dinamikusan fejlődő, és egyre nagyobb befolyással, hatalommal rendelkező település volt Mátészalka. Később azonban elsorvadásra ítélt, megbújó nagyközséggé degradálódott. Igaz, járási székhely maradt, és a 70-es árvíz hősies túlélése után ismét visszakapta a városi rangját is, de a "cigányfőváros" név is rajtamaradt.

Szóval itt élt a családunk közel tizenhét éven át. 1961. december 4-étől, 1978. augusztus 31-éig. Édesapánkat helyezték oda MÁV állomásfőnöknek, és csak az ő, 1978. február 14-én bekövetkezett halála után nyílt lehetőségünk arra, hogy elköltözzünk onnan. Nem is lehetőség volt, hanem muszáj. Az édesapa szolgálati lakását el kellett hagynunk, mert mi már nem voltunk rá jogosultak, csak "jóhiszemű, jogcím nélküli lakáshasználók". Ezt akkoriban hivatalosan így hívták, de tulajdonképpen azt jelentette, hogy "földönfutókká" váltunk. Nekünk, édesanyával kettőnknek nem  is volt hova menni.

Azután kiderült, hogy mégis van hova mennünk, hiszen édesapa gondoskodott rólunk, még jóval a halála előtt. Az első szolgálati lakásába befizetett összeget (a törvényes kamatokkal együtt), halála esetére édesanyára hagyta. Ez jelentette a "szabadulást".

Így hát édesanyával kettesben költöztünk "haza". Debrecenbe.

A bátyám, aki már akkor családos ember volt, Mátészalkán élt továbbra is. A szüleink ott vettek számukra lakást, és annak a törlesztő részleteit fizette még évek múlva is, a válása idején. Mert tizenkét év múlva elvált, és három gyermekét és egész addigi élete munkájának gyümölcsét jelentő lakását, és mindenét hátrahagyva elköltözött ő is. De ez egy másik történet.

Szóval Margit néni.

Teljes nevén Szántó Bertalannénak hívták. A férje komoly üzleti kapcsolatokkal rendelkező üzletember volt, akit Margit néni csak "öreg lókötő"-ként emlegetett. Úgy tudom, hogy ingatlanok és személygépocsik forgalmazásával foglalkozott.

Margit néni már túl volt a nyugdíjkorhatáron, amikor én megismertem. Számomra végtelenül öregnek tűnt, pedig nem igen lehetett sokkal öregebb, mint én most. Talán 5-6 évvel.

Debrecenből járt ki naponta, Mátészalkára. Mostanában gyakran eszembe jut, hogy akkor egy kis megszólással vegyes sajnálkozást váltott ki ez a tény. Azért jutott eszembe, mert most én utazom minden nap Debrecenből Nyíregyházára, és pontosan értem, és érzem, amit akkor Margit néni érezhetett.

Művésztanár volt. Ez azt jelentette, hogy zongoraművésznek készült, és az Akadémia elvégzése után, az első diplomáját előadóművészként kapta meg, de nagyon bölcsen, már akkor úgy döntött, hogyha már nem lesz alkalma pódiumra kerülni, akkor is megtudjon élni a tudásából, tanári diplomát is szerzett egyúttal. És valóban ez lett a "kenyere". Nem tudom, hogy milyen megfontolásból, de az illetékes "hivatal" emberei úgy döntöttek, hogy a művészi munkássága folytán csak nagyon minimális nyugdíjra "jogosult", pedig harminc esztendőn át beutazta az egész világot, és mindenütt elismerést szerzett önmagának, és a honi művészetnek, és komoly vagyont a családjának. A férje, Margit néni szerint, csak élősködött, és prédálta amijük volt. Bár azt mindig elismerte, hogy a két lányukat főleg az apjuk nevelte, persze mindig nevelőnők, és magántanárok segítségével. Mindkettőből diplomás ember lett. A kisebbik az édesanyjuk nyomdokain haladva, zongora tanszakon szerzett tanári diplomát. A nagyobbik - úgy emlékszem - ügyvéd volt. Az ő munkájára is nagy szükség volt, mert az édesapjuk "fél lábbal mindig a börtönben volt". Számomra ez úgy volt értelmezhető, gyerekként, hogy az egyik lába műláb volt, és azt egy cellában őrizték. Ez a kép még ma is megmosolyogtat, ha eszembe jut Margit néni hangja, és rosszalló szájbiggyesztése, ahogyan ezt mondja.

Szóval Margit néni maga a csoda volt! Nagyon tudott szeretni, és nagyon tudott tanítani is! Azonnal meglátta a tehetséget a legkisebb gyerekben is. Én még nem jártam iskolába, amikor már "elvarázsolt" és rávett, hogy iratkozzam be hozzá. Én meg is tettem. Kézenfogva mentünk édesanyához, mert a zenetanítás akkor az "Új iskola" egyik folyosóján volt, és mindössze két tantermet jelentett. Az egyikben Tóth László tanár úr hegedűt tanított, a másikban Margit néni, zongorát. Ők ketten, illetve Annus nénivel hárman alapították a mátészalkai Zeneiskolát.

Valószínűleg korábban, a háború előtt is komoly zenei képzés folyhatott a városban, mert igény volt rá mindig, de mintahogyan más is,ez is tönkrement, elsorvadt, hogy aztán főnix madárként hamvaiból ismét újjáéledjen. De ehhez, ilyen lelkes, önmagukból építkező, és minden áldozatra kész emberek kellettek, mint Margit néni, és Laci bácsi. Azt hiszem, hogy Laci bácsi talán háburús sérülés folytán veszítette el a fél lábát, talán más miatt, ezt m ár nem tudom, csak arra emlékszem, hogy ezért külön tiszteltem őt. Nagyon szép, hullámos, fénylő szőke haja volt, és kedves, mosolygós arca. Ő vette észre először, hogy romantikus érzelmeket táplálok egy fiú iránt. Nagyon tapintatosan kezelte a dolgot, és más felnőttekkel ellentétben, soha nem "teregette ki" a felfedezését. Még a fiúnak sem szólt, aki persze "mit sem sejtett". Legalábbis úgy tett.

Azt pedig különösen becsültem Margit néniben, hogy őszintén tisztelte a szüleimet, akik jóval fiatalabbak voltak nála. Édesanyám legalább huszonöt évvel volt fiatalabb nála, de pedagógiai kérdésekben mégis gyakran kikérte a tanácsát, véleményét. Amikor nem tudott valamilyen magatartási problémát megoldani, vagy szülőkkel volt gondban, akkor azonnal édesanyámhoz fordult. Valódi művészeket nevelt. Ma is ismertek a nevek: Nagy Péter, vagy a Hauser ikrek, akik közül Hauser Andrea, Kocsis Zoltán feleségeként, de önállóan is komoly művészi karriert futott be.

Tizenhat évig terelgetett, és nevelt, tanított engem Margit néni. Megtanultam tőle sok mindent. Azért jutott most eszembe, mert én is "kijárok", és mert találkoztam egy gyermekkori ismerősömmel, Demjén Zsuzsával, aki pszichológus lett. Az ő édesapja kiváló orvos volt. Édesapám nagyon tisztelte. És az én édesapám csodálatosan jó emberismerő volt. "Értékében értékelte" az embereket. Ezt édesanyám mondta, főtanácsosi rangot elért, MÁV állomásfőnöki beosztású édesapámról. Szóval az édesapám emberszerető volt, a szó legnemesebb értelmében. De azt is tudta, hogy az emberek önhibájukon kívül is lehetnek rosszak, vagy "értéktelenek". Azokat az embereket is megértette, és elfogadta őket olyannak, amilyenek.

Néhány embert azonban különösen tisztelt, becsült, szeretett. Ilyen ember volt Demjén főorvos úr is, akinek a lánya, Zsuzsa osztálytársam volt. Nem is tudom, hogy miért, de nem volt közöttünk mélyebb barátság Zsuzsával. Mindig is éreztem valami tartózkodás-félét vele szemben. Talán nem mertem eléggé nyílt, és felszabadult lenni az ő visszafogottságot árasztó jelenlétében. Nem tudom. Feszültté tett, hogy olyan nyugodt, és csöndes, szemlélődő. Én hozzáképest harsány, és hangoskodó, és szereplési vágytól vibráló voltam. És persze irigyeltem az ő halkszavúságát, és visszafogottságát.

Valamiért úgy őrizte meg az emlékezetem, mintha ő az Annus néni tanítványa lett volna. Most, amikor közel harmincöt év után újra találkoztunk, ez jutott róla eszembe. Amikor megemlítettem neki, felcsattant, és szinte kikérte magának! Erről rögtön visszaemlékeztem minden fontosabb momentumra! Persze. Hiszen közöttünk, a Margit néni tanítványai között, az rangnak számított, hogy bennünket Margit néni tanít, és mindig versengés, rivalizálás folyt az Annus néni tanítványaival. Az talán még sértésnek is számított, ha valakit besoroltak az "ellentáborba", még ha tévedésből is, mint én most Zsuzsát. Ezúton is megkövetem!

Margit néni igazán hosszúéletű volt. Ahogyan említettem, már 55-56 éves lehetett, amikor én találkoztam vele, és tizenhat évig voltam a tanítványa. Miután Debrecenbe hazaköltöztünk, hosszú ideig terveztem, hogy felkeresem, de az én emlékezetemben úgy élt, hogy minden nap útrakél, a tanítványaihoz, Mátészalkára.

Végül addig halogattam, hogy 1992-ben megláttam egy gyászjelentést, amiből rá kellett jönnöm, hogy végleg elszalasztottam a lehetőséget. Harminc év telt el a megismerkedésünktől a haláláig, és ezalatt naponta találkoztunk tizenhat éven át. És az utolsó tizennégy évben egyszer sem láttam. Milyen pazarló is az ifjúság az élettel szemben. Most ismét eltelt tizenöt év. És csak most jutott eszembe. Hihetetlen. Tudom, hogy mostmár soha nem felejtem el! Eddig is benem élt az emléke, de csak most tört a felszínre igazi, elemi erővel.

A halálakor közel kilencven esztendős lehetett. Anyakönyvekben végzett kutatások útján rálelhetnék a pontos számadatokra, de úgysem találhatnám meg a hanghordozását, a fejtartását, azt a figyelő kedves, barátságos megnyugtató hangulatot árasztó, szigorúnak szánt tekintetet, amiben, ha ritkán is, de elismerés is volt, amikor egy leküzdhetetlennek tűnő akadályt közösen mégis leküzdöttünk. Szóval magát, Margit nénit.