Amikor a kutyákkal beszélgettem

Nem is helyes a múlt idő, hiszen én még most is beszélgetek az elém kerülő kutyákkal. Szeretem őket, és ők is szeretnek engem.

Még soha nem fordult elő, hogy kutya engem (ENGEM?) megtámadott, vagy bántott volna. Még csak igazán ijesztgetni sem szoktak. Talán az lehet az oka, hogy nekem magamnak is volt kutyám, amióta csak az "eszemet tudom".

Már nem lehet leellenőrizni, mert a legfőbb tanúja életemnek már halott. De édesanyám mindig azt mondta, amikor az első emlékeimről meséltem, hogy ezek a mozaikszerű "látomások" úgy tíz hónapos koromtól datálódnak. Szóval régóta vannak, illetve már csak voltak, kutyáim. Így, többes számban.

Ez a történet azonban jóval későbbi! Abból az igencsak rövid időszakból származik, amikor Karcag város logopédusa voltam. Soha nem bántam meg, és ma is mesebelien szép, és izgalmas időszaknak tekintem.

Jó volt az ottani, keményen dolgozó emberek közé bekerülni, és velük nap mint nap találkozni, beszélgetni.

És igen, jó volt a kutyákkal is szóba állni! Ezt egyébként mindenkinek csak ajánlhatom.

Szép, száraz, langyos őszi időben kezdtem "kijárni". Még szeptember-október gyönyörű volt. Egy ízben velem jött egy kolléganőm is. Valamilyen szakmai konferencia miatt érkezett, erre az egy alkalomra. Amikor elmentünk a tömören, rés nélkül lerakott szigorú léckerítések mellett, amik megakadályozták, hogy csak egy pillantást is vessen az idegen, kiváncsiskodó a portára, akkor mindenütt hallani lehetett a kutyák neszezését, a kerítésen belülről.

Minden kerítés mögött többfajta jószágot is tartottak, általában egy-egy fajtából nagyobb létszámot is. Az, hogy baromfi, az nem számított, hanem a malac, vagy a birka. Na, azt már őrizni kellett! Erre voltak a hatalmas, nagytestű őrző kutyák. Persze puli, vagy pumi is mindenütt volt, de ezek inkább csak a tereléshez kellettek. A porta, és a jószág őrzését komolyabb, testesebb kutyák látták el. A nagykutyák jöttek többnyire a kerítéshez is. Onnan lehetett tudni, hogy nem holmi hebrencs, kistestű, futkározóról van szó, hogy hangját nem lehetett hallani, csak a neszezését a kerítésen belülről. Én mindegyiket illendően köszöntöttem, és megdícsértem, hogy milyen szépen, komolyan látja el a feladatát, és őrzi a portát. Ezt úgy tűnik a kutyák jónéven is vették. Nem így a kolléganőm! Ő rögtön kifejtette, hogy eddig is tudta, hogy habókos vagyok, de most meg is győződött róla. Én persze nem mondhattam nemet, hiszen letagadni nem lehetett, igen, beszélgettem a kutyákkal. Igaz, nem is akartam letagadni. Közben azért folyamatosan haladtunk az úticélunk felé, a néhol csak egy nyomra szűkülő, ösvényszerű járókán. Mert nem járda volt, kiépítve, lebetonozva, csak olyan "csapás".

Amikor megérkeztünk az iskola udvarára, nagy "nevetséget" is csinált a kolléganőm. Figurázva előadta, hogy milyen barátokat szereztem én Karcagon. Persze, az ottani kollégák mondták neki , hogy a tantestületben is szereztem barátokat, mert mindig mindenkinek segítettem, akinek kellett.

Néhány hét, talán egy hónap múlva leesett a hó is. Az szépen lefagyott, és az egész várost jégpáncél borította aznap, amikor újra jött a már fent említett kolléganőm. Ismét valamilyen szakmai program miatt. Utunk, persze ugyanaz a másfél kilométer, gyalog. Csak most egy kicsit más körülmények között. A keskeny ösvényeken mindenütt ott terpeszkedett egy-egy nagyobb jégborda, vagy hóbucka, és csak a kerítésekbe kapaszkodva lehetett továbbmenni. Én bátran kapaszkodhattam mindenhová, hiszen a kutyák megszagolták a kesztyűmet, és a hangomat meghallva kisétáltak a kapu elé a gazda mellé. Minden kapuban ott állt a gazda, kis báránybundában, kipirult arccal, és lesték, hogy mekkorát fognak esni az idegen népek. Persze azért a jószándék is bennük volt, hogy majd segítenek. Én  azonban azt hiszem, hogy inkább a szórakozás miatt jöttek elő. Mindegyiket hangosan köszöntöttem. Ők illendően fogadták.

Egyik-másik a hangomat felismerve nem állhatta meg, hogy meg ne mondja a magáét.

- Tudja, maga aztán jól elbolondította ezt a fene, vad kutyámat! Ha meghallja a maga hangját, úgy mórikálja magát, mintha cubákot vetnék neki a születésnapomon. Aztán mi a maga munkája, ha meg nem sértem?

Ha már ilyen jól elbeszélgetünk, mondtam a gazdának, hogy én tanítom szépen beszélni az óvodás és az iskolás gyerekeket.

- Na, azokra rá is fér!

Aztán jött a beszámoló arról, hogy milyen illetlenségeket tudnak mondani, sőt csinálni a mai "gyerekik". Nem győztem szabadkozni, hogy sietek, mert nem szeretnék elkésni az iskolából. Ezt mindenütt respektálták is.

Hanem a kolléganőm azért nyújtott némi szórakozást. Időnként nagyokat sikított, időnként segítségért kiabált, egyszer még majdnem el is vágódott, a gazda nyakába esett, de bizony a gazda kicsi öregember volt, aki csak a kerítéshez tudta odatámasztani, ő maga nemigen bírta volna el a súlyát. A kutyák meg időnként majd lehúzták róla a bundát, ezért néha én is odaszóltam, hogy nem illik így bánni a vendéggel. Erre odább mentek. Bezzeg, velem, a régi jó cimborával másként bántak. Némelyik még a nyakát is tartotta, hogy abba kapaszkodjak, nehogy elcsússzak.

Amikor beértünk az iskola udvarára, már vártak minket a kollégák. Az én "sétapartnerem" csapzottan, jól kimelegedve, és elcsigázva, én meg nyugodtan,  kényelmesen, sétálva.

- Tudod, nem is vagy te olyan hülye! - összegezte a mondanivalóját lihegve. Mit lehet erre mondani? Azt, hogy tudom? Igen, azt lehet mondani. De azt meg minek?