Visszatérő álmaim: harmadik álmom, második iskolám

Az első két osztály befejezése után, amit a három általános iskola közül a közepesen távoli

iskola egészen közeli tagiskolájában jártam ki, a legközelebbi, és legújabban épült,

nevében is „Új iskolában” folytattam a tanulmányaimat.

Akkor, harmadik osztályos koromban  éreztem életemben először, hogy lehet engem „nem szeretni”.

Az osztálytársaim közül a lányok egy része jól érzékelhetően nem szeretett.

Ennek kifelé nem volt látható jele, de azért tapintható, és igen kemény összefogás

eredménye volt ez a felismerés.

 Idevágó ismereteidet jelentős mértékben bővítheted, kedves olvasóm, ha elolvasod

Szabó Magda: Abigél című könyvét, abból is a Gina kiközösítéséről szóló fejezeteket.

Ráadásul a tanító nénim sem szeretett! Ettől teljesen elképedtem!

Számomra ez a felismerés egy földrengés erejével bírt.

Én azt láttam, és tanultam az édesanyámtól, hogy egy tanító néni legelemibb feladata az,

hogy szeresse a tanítványait!

Csak több évtizeddel később jöttem rá, hogy a tanító nénim is egyszerűen irigy volt!

Tőlem, a nyolc éves gyerektől irigyelte azt a fényes, melengető, védő, beburkoló,

és mindenre megtanító anyai szeretetet, amiben 49 éves koromig állandóan részem volt.

És amit én már akkor is tudtam értékében értékelni, amikor még nem is tudtam egészen

pontosan, hogy mi az.

De azt tudtam, hogy kivételes csoda, és megbecsülendő kincs!

Az pedig, hogy az édesapám is „anyaszívű” volt, és életem minden pillanatában mellettem,

mellettünk volt, már az igazi „mesék”, sőt „legendák” világába repített bennünket!

Valóban rengeteg irígyem volt már gyerekkoromban is, akár a felnőttek között is!

Persze, ezt akkor nem tudtam volna megfogalmazni, de éreztem!

És éreztem a mesterkedéseket is, amivel el akartak szakítani bennünket egymástól.

Persze, elsősorban a szüleinkkel próbálkoztak.

Őket akarták elcsalni, elcsábítani egymástól.

De a szüleink mindig megbeszélték ezeket a próbálkozásokat, és jókat derültek rajtuk.

Aztán próbálkoztak velünk, gyerekekkel.

Hamar rájöttek, hogy ez sem lehetséges, hát legalább meg akarták keseríteni mindannyiunk

életét, olyan mértékben, amennyire csak erejükből és rosszindulatukból tellett.

Persze, ez sem sikerülhetett, hiszen a családi összetartás olyan erő volt, amin nem fogott

semmilyen rosszindulat rozsdája.

Szóval ez a harmadik visszatérő álmom nem emberekről, nem is természeti tájról, hanem

kifejezetten az iskola épületéről, és hangulatról, közérzetről szól.

Hatalmas gyereksereg hömpölygött mindig a tanítási órák szüneteiben a folyosókon le-fel.

Akkoriban kezdték kialakítani az ún. „szak-tantermeket”.

Ennek annyiban volt létjogosultsága, hogy az egyes szaktárgyak legfőbb kellékeit, szemléltető

eszközeit nem kellett hurcolni, ezért talán kevésbé koptak.

A diáksereg akkori jelentékeny létszáma azonban hibás utasítássá degradálta ezt a döntést.

És ráadásul egyetlen tanulócsoportnak sem volt saját terme, amit szépíthetett, és amire vigyázhatott volna.

(Itt is hivatkoznom kell az Abigél-re!)

Szóval az iskola épülete, de különösen a lépcsőház nagy jelentőséggel bírt az álmomban.

Már mikor meglátom (álmomban) a hatalmasnak tűnő lépcsősort, összeszorul a gyomrom.

Remegni kezd a lábam, és folyton szédülök. ( Ez is egy szédülős álom.)

Csak rontott a helyzeten, hogy a legjobban szeretett szaktárgy szaktanterme,

a matematika-fizika tanterem a tanári szoba és az igazgatói szobák, irodák felé vezető folyosóval

volt közfalas.

Én szerettem a tanáraimat, és a többségük – különösen felső tagozatos koromban – viszont

szeretett engem, ennek ellenére túlzott tisztelet, sőt alázat volt bennem irántuk.

Ezért mindig aggódtam, hogy helytelenül cselekszem, vagy nem megfelelő módon nyilatkozom valamiről,

és kiérdemlem valamelyik tanárom jogos rosszallását, bírálatát.

Különösen fájdalmas volt ez a lehetőség, mert édesanyám kicsi korunktól kezdve arra

tanított bennünket, a testvéremmel együtt, hogy az nagyon szégyenletes volna, ha éppen egy tanár,

vagyis az ő gyerekei vétenének az illem, a jó modor, vagy az iskola szabályai ellen.

Számomra egy pillanatig sem volt kétséges, hogy azonnal tudomást szerezne róla,

bármi is történik körülöttem. Gyakran mondogatta, hogy

-         Tudod, kislányom, orvos, mérnök, még tanár is nagyon sok van minden városban. De állomásfőnök csak egy van. Itt a ti édesapátok az. És ti bármit csináltok, nem egy gyerek csinálja azt, hanem a „főnök gyerekei”. Szóval azonnal megtudom.

És ez igaz is volt. Számos példát tudnék rá hozni, de csupán egyetlen egyet írok most ide.

Előre kell bocsátanom, hogy nem voltunk gazdagok, ezért korán meg kellett tanulnom,

hogy nagyon vigyáznom kell a holmijaimra.

Volt egy irhabundám, ami örökös darabnak tűnt.

Nem voltam még öt éves, amikor kaptam, és különböző átalakításokkal, mesterkedésekkel,

átfestésekkel a középiskola megkezdéséig kitartott, tehát legalább, tíz esztendőn át.

Ebben nagy segítségemre volt az a kedves, jó kedélyű, és jóindulatú szűcsmester, akinek az üzlete

és egyben műhelye közel volt az állomás épülethez, ahol mi laktunk.

Egy alkalommal játék közben beakadt a bundám a jobb oldali zsebe mellett, és keletkezett rajta

egy kisebb szakadás. Nem volt túl feltűnő, de én azért nagyon szégyelltem.

Hazafelé menet bementem Erdei mesterhez, és kértem, hogy tüntesse el a nyomokat.

Pillanatok alatt, egészen apró, szépséges öltésekkel megoldotta a gondomat.

Amikor fizetésre került a sor, azt mondta, hogy hagyjam csak, majd megbeszéli édesanyámmal.

Azt hiszem, hogy hamar „kapcsolt”, amikor látta az arcomon az elszörnyedést, és a sápadtságot.

Azt kérdezte ez után, hogy mennyi pénzem van.

Az akkori viszonyokhoz képest mindig sok pénzem volt, mert „dolgozó nő” voltam mindig.

Korrepetáltam, rendszeresen, és ebből mindig volt bevételem.

Megállapodtunk, hamar. Én fizettem, de még el sem értem a műhelyajtóig, amikor édesanyám

lépett be a járdától három lépcsőfok magasságába emelt ajtón.

Rögtön aggódva kérdezte, hogy rajtam nincs e sérülés, és csak aztán nézte meg a mester úr művét.

Nagyon meg volt vele elégedve, és ezt kedves szavakkal el is mondta.

Aztán ő is fizetni akart, de a mester megnyugtatta, hogy a számla már rendezve van,

és az összeget is megnevezte. Nagyon figyelt mindkettőnket a mester, hogy mi lesz a válasza

édesanyának, de én nyugodtan megneveztem a „pénzforrást”, és édesanya csak annyit kérdezett,

hogy hány órát adtam neki.

Miközben részletesen erről is beszámoltam, akkor már karonfogva az utcán mentünk, egymás mellett,

mint két jó barátnő.

Csak ekkor jutott eszembe megkérdezni, hogy hogyan szerzett tudomást arról, hogy hol vagyok,

hiszen én nem „reklámoztam”.

Ekkor tudtam meg, hogy az egyik fodrásznő szólt neki, miközben elment a női fodrászat előtt,

hiszen hazafelé arra vezetett az útja. A fodrásznő az egyik vendégétől, a vendég a saját lányától tudta,

hogy elszakadt a bundám az iskolában, mielőtt elindultam hazafelé.

Hát ilyen volt a helyi hírszolgálat!

Futótűzként terjedt az információ. Szóval, beláthatod, kedves olvasóm, hogy volt okom aggódni,

nehogy „helytelenkedjek”.

Tehát az álom.

Nem régen láttam a Harry Potter filmeket, amikben van egy iskolaépület, ahol a lépcsőház

különleges „elmozdulásokat” produkál.

Szinte felkiáltottam, a megdöbbenéstől!

Ez az, ezt látom én kicsi korom óta, ebben a bizonyos álomban.

Rohanok a lépcsőházban, ami szinte hullámzik velem, és közben azon aggódom, hogy

nehogy elveszítsek valamit, a nagy hurcolkodásban, nehogy tönkremenjen valamelyik könyvem,

füzetem, ruhadarabom, vagy nehogy rosszul viselkedjek mások, főleg a tanáraim szeme láttára.

Most utólag azt hiszem, hogy szorongó gyerek lehettem. Persze nem túlságosan, és nem állandóan,

de álmaimban kísértettek „rémképek”.

És mellékesen folyamatosan küzdöttem azért, hogy eltűnjön az az érzés, hogy nem szeretnek.

Az osztálytársaim, a tanáraim, vagy bárki. Én vágytam arra, hogy mindenki szeressen, elismerjen,

elfogadjon. Adyval szólva: „Szeretném, ha szeretnének!”

Ez a vágyam ma is elevenen él bennem! És ha rosszat álmodom, akkor most is kísért a

„szeretetlenségnek” az a tapintható közege, ami az új iskolában egykor fogadott.

Hullámzik körülöttem minden, és ilyenkor riadok arra, hogy fáj a fejem, és ömlik rólam a verejték.