A második rózsám

Nem igazán pontos a cím, mert a két rózsa között eltelt közel egy évtized, és jó néhány rózsaszálat kaptam én közben, de azok mind ugyanonnan érkeztek.

A családomból, elsősorban az édesapámtól, aki éppen erre a célra tartott fenn egy rózsakertet, az irodájának az ablaka alatt, és saját maga gondozta, pedig a vasútnak mindig voltak kiváló kertészei.

De még ők is csodájára jártak, hogy az én édesapámnak olyan kertje volt, ahol minden külön „mesterkedés” nélkül, szabad-földben, egész éven át nyíltak a pompás virágok.

Még a hó alatt is friss bimbók éltek, amik mind virágba borultak, és nem fagytak le soha.

Nem tudhatták, de azért bizonyára sejtették, hogy a szeretet erejével gondozza őket.

Ma már nem nagy dolog, de akkoriban, az ötvenes évek végén, még valóságos csodának számított, hogy a születésnapomon, ami december közepén van, és a névnapomon, ami március tizedikére esik, friss, élő rózsát kaptam az édesapámtól.

           Szóval ez a bizonyos „második rózsa” tulajdonképpen egy másik „első rózsa”.

Első olyan rózsa, amit idegentől, ráadásul férfitól kaptam, mint nő.

Ennek a történetnek az értékéből mit sem von le az a tény, hogy én, a „nő”, akkor még nem voltam egészen tíz éves, és a „férfi” is mindössze tizenöt éves volt.

A 60-as évek vége felé jártunk. Édesapámat nagy falusi esküvőre hívták, díszvendégnek.

Mivel az ünnepre készülő család majd minden tagja vasutas volt, ezért úgy illett, hogy az egész családunk eleget tegyen a meghívásnak.

Ott is voltunk. A szüleim, a testvérem és én.

Ünneplőbe öltöztetve testünket-lelkünket.

Nagy áhítattal vonultunk a násznép között a falu szép, monumentális katolikus templomába.

Külön jelentőséggel bírt a tény, hogy édesapám is ott volt, hiszen ő magas rangú vasúti tiszt és állami vállalat elsőszámú vezetője volt.

Így komoly ideológiai bátorság kellett ahhoz, hogy a násznép soraiban ő is belépjen a templomba(!), és ott részt vegyen az egyházi szertartáson.

(Bizonyára igen nagy meggyőző erővel rendelkezett, amikor „szőnyeg szélére állították”,

és magyarázatot kértek tőle, utólag, mert nem kapott jelentősebb méretű büntetést.

Valószínűleg ott is azzal érvelt, amit én is sokszor hallottam tőle, hogy ha valaki azzal jobban végzi a munkáját, hogy hívőként részt vesz valamelyik felekezet közösségi életében, akkor tegye azt.

(Inkább a templomba járjon, mint a kocsmába!)

A templom gyönyörű volt. Szépen gondozott kertjéből gyönyörűen felújított, és feldíszített belső térbe jutottunk. Hatalmas orgonája zengve hirdette, a harangszó zúgásának elhalkulása után, hogy jelentős esemény zajlik odabenn.

Szokatlan talán csak az orgonaszót is egyre inkább túlharsogó zokogás, majd az egyre erősödő kuncogás, végül nevetés zaja lehetett.

A vőlegény sírt! Síró menyasszony, az még csak hagyján! Az rendjén is van!

De síró vőlegény! Sőt, ahogy a szertartás haladt előre, egyre hangosabban sírt, végül már zokogott.

A násznép pedig előbb csak halkan kuncogott, majd – tisztesség ne essék, szólván – röhögött.

Kiröhögték a síró vőlegényt! Nem értettem egészen a történteket, de nagyon sajnáltam a szegény vőlegényt.

Bár én el voltam foglalva a saját rettenetesen nagy bánatom emlékével.

Még a templomba vonulás előtt, a hosszas várakozás unalmát elűzendő, két fiatalember,

akik testvérek voltak, és az egyik 15, a másik 16 éves volt, szerzett valahonnan egy öl rózsát,

és szépen kiosztották azokat a násznép hölgytagjai között.

(Hamarosan kiderült, hogy a szépen gondozott templomkert valamennyi rózsáját letarolta a két fiú.)

Mindenki kapott, aki csak egy kicsit is nőnek számított. 15 évestől a 100 évesig.

Csak nekem nem jutott.

De hát kicsinek számítottam én még akkor, hiszen a tíz esztendőt sem töltöttem még be.

Kicsinek, persze! A többiek szemében. De saját magamat már a hölgyek közé soroltam.

Annyira elkeseredtem, hogy édesanyám észrevette, és vigasztalni kezdett.

Na, ettől aztán  végképp „eltörött a mécses”!

De a könnyeimen keresztül is láttam, hogy a fiatalabb fiú is észrevette az én nagy bánatomat.

Hamarosan mellém térdelt, és egy csodálatos, hófehér rózsabimbót nyújtott át.

Féltérden, mint egy középkori lovag.

Nemsokára kiderült, hogy az én gyönyörű rózsámat egyenesen a menyasszonyi csokorból lopták.

Még a szertartás előtt!

Na, a menyasszonynak se volt „köszvényes a keze”!

Ez még sokáig meglátszott az én hős lovagom bal arcának különös színeváltozásán.

(Ami egyúttal azt is igazolta, hogy a menyasszony jobb kezes.)

De a bosszú sem váratott sokáig magára! Lesújtott a hirtelen kezű menyasszonyra.

Igaz, hogy a bosszú lesújtó karja tulajdonképpen az én jobb lábam volt, de ezt rajtam,

és a családom tagjain kívül csak a menyasszony tudta.
Szegény menyasszony! A menyasszonytánc kellős közepén olyan hatalmasat esett,

hogy három felnőtt férfi kellett ahhoz, hogy talpra állítsák.

(Pedig igen vézna, csontos nő volt.)

Az ifjú férj együtt kacagott a násznéppel, teli torokból.

Valószínűleg az ő közbenjárásának köszönhetem, hogy az én cselekedetem nem nyerte el azonnal méltó büntetését.

(Azért az őszinte fohászokat bizonyára számon tartják a fenti lajstromokban,

mert nem lehet véletlen, hogy 35 évvel később éppen a jobb lábam sérült meg egy balesetnél.)

Ezt a hófehér rózsabimbót szintén lepréseltem, és ott őrzöm a másik mellett, az emlékkönyvemben.

Szóval, ez az én második rózsám története.