Magamról

Talán nem is lenne szabad igazán nyíltan, és őszintén írni a gyerekkori önmagamról.

Meg aztán, mit is tudhatok én magamról? Amilyennek én láttam magam?

Nem, akkoriban nagyon is elfogult voltam önmagammal szemben.

Jónak, és szépnek, okosnak, és tehetségesnek láttam magam, olyannak, mint amilyennek szeretőszívű  édesanyám,

és anyaszívű édesapám látott engem.

Persze, titokban, én azért a hibáimat is láttam, de azokat könnyű szívvel megbocsátottam magamnak.

Fokozta az önmagam félreismerését, hogy a testvérem még saját magam előtt is igyekezett szépíteni, elfogadhatóvá tenni

a hibáimat, a szüleink előtt, pedig mindig az okosabb, bölcsebb, nagyobb testvér önuralmával takargatta azokat.

Egy jellemző eset példaképpen.

Születésem óta arra nevelték a bátyámat a szüleink, hogy ő a nagyobb, erősebb,

és a fiú, akinek vigyáznia kell a kishúgára, és mindenkitől meg kell védenie, szeretnie kell.

És ezt az én húsz hónapos, tehát még alig több, mint másfél éves bátyám megértette, és egy egész életére a szívébe zárta.

Soha nem bántott. Nem hogy tettekkel, de még szóval sem!

Az igaz, hogy igyekezett formálni, de a „leggaládabb” cselekedeteimet is elnéző mosollyal nyugtázta.

Gyakran előfordult, hogy civódásaink közepette, amelyeket én provokáltam, a szüleink hallották az én sivításomat.

Ilyenkor mindig előkerült valamelyikük, és a bátyám korholásban, sőt néha büntetésben részesült.

Persze a büntetés legfelső foka az volt, hogy bezárták.

Na nem, valami sötét helyre, bár volt pincénk is, és padlásunk is, de ezek vadregényes területek voltak,

amiket titokban fedezhettünk csak fel.

A bezárás a könyvtárnak berendezett szobánkat jelentette.

Bár ez is több céllal volt „hasznosítva”, mert éjszaka ugyanolyan hálószoba volt,

mint a másik. Csak ebben a szobában volt a könyveinknek kétharmad része,

ami úgy ezerötszáz kötetet jelentett.

A bátyám eleinte megpróbálta megmagyarázni, hogy nem ő volt a kezdeményező,

és ráadásul én ütöttem őt, miközben visítottam, de a szüleink ekkora rafinériát

nem is mertek feltételezni az én ártatlan képem, és tágra nyílt, csodálkozó tekintetem láttán.

(Kiváló „mímus” voltam, már akkor!)

Tehát, bezárták a bátyámat. Én az ajtó külső oldalához lapulva hallgatóztam,és rettenetesen kíváncsi voltam,

hogy vajon mit csinálhat? Sőt irigyeltem!

És amikor nem hallottam neszeket, akkor óvatosan kinyitottam az ajtót.

A kulcsot mindig a zárban hagyták a szüleink, hogy bármikor kiengedhessem a testvéremet.

Sőt figyelmeztettek is, hogy néhány perc múlva nyissam ki az ajtót,de ne szóljak hozzá!

Hát, hiába is tettem volna, mert az én bátyám olvasott!

Méghozzá olyan elmerülten, hogy se nem látott, se nem hallott.

Amikor már nagyon untam magam, akkor találomra levett egy könyvet a polcok egyikéről, és a kezembe nyomta.

Én is tudtam olvasni. Ezt is a testvéremnek köszönhetem!

Annyira féltékeny voltam az ő tudására, hogy én is mindenáron ismerni akartam a betűket.

Édesanya élvezte, hogy ott hasalok az asztal tetején, alig négy évesen, és fejjel lefelé minden betűt felismerek,

sőt összeolvasom azokat, és a szavakat is kiolvasom. Néha még előbb is, mint az első osztályos bátyám.

Sosem zavart el, csak azt nem engedte, hogy a testvéremet zavarjam a tanulásban.

Mindketten azt remélték, hogy „majd megunja a kicsi”. De én nem untam meg!

Ha már nagyon útban voltam, akkor kaptam egy könyvet, és „olvasást játszhattam”.

Persze, azt hitték, hogy játszom. Hát csakazértsem!

Én tényleg megtanultam olvasni, négyévesen.

A testvérem is jó tanuló volt,  és igazi könyvmoly.

Csak fiú létére túl szelíd volt.

Azért persze, mindig megvédte magát, de inkább furfanggal, és tréfával, mint fizikai erőszakkal.

Arra ott voltam én!

Egy iskolába jártunk, és minden szünetben rohantam a bátyámat megkeresni.

Hol uzsonnát vittem neki, hol csak egy kis csokit, almát, bármit.

Nekem ugyanis rendszeres jövedelmet jelentett, hogy sok osztálytársamnak én készítettem el a házi feladatát.

Még a kézírások különböző jellegét is megtanultam utánozni.

Ezek a „bevételek” nem pénzt jelentettek, hanem finomságokat, csemegéket.

Nem híztam el mégsem, mert a testvérem kapta mindig a nagyobb részét.Mint egy főúr, kegyesen elfogadta.

Ha nem tetszett neki, figyelmeztetett, hogy máskor az illetőnek ne csináljak semmit, mert „nem jó fizető”!

Amíg ő evett, én megvertem az osztálytársai közül azokat, akik őt bántották.

Sosem mertek beárulni, mert szégyellték, hogy egy kisebb, ráadásul egy lány volt az, aki „ráncba szedte” őket.

Visszaütni sem mertek, mert a bátyám minden szelídsége ellenére erős, izmos fiú volt, és amikor nagyritkán beszállt

a „bunyóba”, akkor nem lehetett kétséges az ügy „kimenetele”.

Bár, így utólag visszagondolva, a tanárok biztosan tudták, hogy mi történik, de csak mulattak az eseményeken.

Szóval, jó csapat voltunk mi a bátyámmal.

Én elég „vad” voltam, ő bátran lehetett „szelíd”. Komoly tekintélyünk volt.

Ráadásul minden tanulmányi versenyen elindíthattak a tanárok bennünket, mert nem csak iskolai szintű, de még járási,

megyei, sőt néha még országos szintű eredményeink is voltak.

Hogy fizikailag is megálltuk a helyünket, nem lehetett kétséges, mert úszóversenyeken, lövészbajnokságokon

helyezéseket értünk el.

A bátyám kiválóan sakkozott, én rengeteg verset tudtam. Mindketten énekeltünk, magánének tanszakra is jártunk.

Én zongoráztam, a bátyám gitározott.

Én táncoltam népitánc-csoportban, bátyám falusi bálokra járt, a környék falvaiba.

Szóval „díszpéldányok” voltunk, ahogyan a rajztanárunk tréfásan nevezett bennünket.

Mindig együtt emlegettek kettőnket.

Eleinte csak hozzám jöttek a lányok, megkérdezni, hogy én vagyok-e a Toncsi húga.

Később már néhány fiú is odament a bátyámhoz, hogy megkérdezzék, hogy ő e az én bátyám.

Szegények, féltek „közbenjáró” segítsége nélkül közelíteni hozzám!

Na, az én bátyám nagy segítségükre volt! Mindegyikre tudott valami olyan tréfás dolgot mondani,

hogy amikor megláttam az illetőt, már nevetnem kellett!

Gyakran azt hitték, hogy azért mosolygok rájuk, mert tetszik nekem a fiú.

Aztán jött a csalódás, hogy csak kinevettem az illetőt.

 Néhány „szorgalmas” is volt közöttük, aki többször is visszatért, akármilyen „messzire” is küldtem.

Így telt az én életem első húsz éve.

Húszévesen véget ért a mesés gyerekkor.

A bátyám megnősült, lelkileg levált a „családi köldökzsinórról”.

Édesapánk fiatalon, 53 éves korában meghalt.

Ekkor el kellett költöznünk a korábbi lakásunkból, mert az MÁV „szolgálati” lakás volt.

Szüleink már korábban lakást vettek a bátyámnak, én pedig édesanyával hazaköltöztem, Debrecenbe.

Így már földrajzilag is távol kerültünk egymástól. A testvérem, és én.

Már nem volt meg a „ testvéri csapatunk”, de a szeretet soha nem múlt el!

Ma is él.