Visszatérő álmaim

Igen, így helyes. Többes számban.

Mert nem is egy olyan álmom van, amit gyakran álmodok.

Első álmom: a „repülős”

Az első ilyen álom már nagyon régről datálódik.

Az én életemben mindenképpen. Talán négy éves lehettem,

amikor édesanyám legnagyobb riadalmára, álmomban hangosan, vidáman

kacagni kezdtem. Megtörve ezzel a hajnali derengésbe merült táj, és benne

a mi nyugodt, békés otthonunk csendjét.

Édesanyám kivett az ágyamból, magához ölelt, és a legnagyobb aggodalom

hangján kérdezte meg tőlem, hogy mit álmodtam.

Elmeséltem neki, hogy egy gyönyörű vízesés partján ültem, és a víz dübörgő

hangját hallgatva az volt az érzésem, hogy a meredély széléhez kell mennem,

és le kell néznem a zuhogóba.

Édesanyám azonnal feltette az egyetlen lehetséges kérdést, amit egy aggódó anya

ilyenkor megkérdezhet:

-         Kiscsillagom! Nem féltél?

-         De igen. Rettenetesen féltem, de aztán minden félelem elszállt belőlem,és hirtelen

úgy éreztem, hogy szárnyaim nőnek, és repülök a félelmes magasság felett, és már nem is szédülök, és nem is félek semmitől.

Édesanyám, aki orvosi diagnosztaként is eredményes lett volna, különösen, ha a gyermekeiről volt szó, azonnal megállapította, hogy álmomban azért szédültem, és hallottam dübörgést a fülemben, mert magas a vérnyomásom.

Másnap el is vitt a kedvencemhez, egy öregúrhoz, akiről tévedésből minden felnőtt azt hitte,

hogy gyermekorvos, de a gyerekek között erősen tartotta magát az a nézet, hogy jó pajtás,

aki azért veszi fel néha a fehérköpenyt, hogy a gyerekeknek segítsen „lógni” az iskolából,

és a vizsgálat ürügyén jól „megcsikizze” a csiklandósabbját.

A doktor bácsi 150/100-as vérnyomást mért nekem, a négyévesnek, és én akkor láttam

először igazán komolynak. Rögtön elmondta édesanyámnak, hogy milyen vizsgálatokra kell elvinnie engem.

Írta szorgalmasan a beutalókat „laborba”, „röntgenre”és még tízféle sejtelmes nevű helyre,

és én egyre jobban megijedtem.

De aztán megkérdezte, hogy mit tudnék neki elmondani, és amikor elmondtam

Móra Ferenctől A cinege cipője című verset, és még A Didergő király-ba is belefogtam,

akkor azt mondta, hogy lehet, hogy mégis megmaradok, mert aki ennyi verset tud,

azt a versek még a vízen is fenntartják.

Mondtam, hogy engem biztosan fenntartanak, mert én már két éves korom óta tudok úszni is,

és elsoroltam az úszásnemeket, amiken édesapám megtanított.

Ekkora hihetetlen „tudás” láttán a doktor bácsi szemlátomást megnyugodott.

Édesanyám szorgalmasan elvitt mindenféle vizsgálatra.

A vérvételek előtt mindig őszintén elmondta, hogy bizony fájni fog, de ki kell bírni,

és hamar túl leszek rajta. Ezért én sosem sírtam. Még a fogorvosnál sem.

Mindig pontosan tudtam, hogy mi fog velem történni. 

Az én drága, bölcs, igazi tanár édesanyám mindig, mindenre felkészített.

Még a saját halálára is. Két nappal előtte szólt, hogy édesapa várja őt, és ő menni akar.

Engedjem el! Tudja, hogy fájni fog nekem, és nehéz lesz egyedül, de csak akkor leszek felnőtt,

ha ezen a próbán is sikeresen túljutok.

Ez a beszélgetés az édesapám halálának a 29. évfordulója napján történt.

Édesanyám két nap múlva követte élete egyetlen szerelmét.

De, visszatérek az eredeti témához.

Hogy aztán mégsem kezelte senki az én gyermekkori hipertóniámat,

annak az volt az oka, hogy a „jó” doktor bácsi hamarosan kórházba került,

majd alig egy év múlva sajnos meghalt.

A fiatal orvos, aki átvette a helyét nem is foglalkozott a korábbi leleteimmel.

Csak azt kérdezte, minden soron következő vizsgálatnál:

-  Hogy érzed magad? – és teljesen kielégítette a félelemben elsuttogott válasz:

-  Köszönöm, jól!

Mert tőle féltem. Nem tudom miért. Nem volt szigorú, vagy udvariatlan.

Csak nem volt olyan „doktor bácsis”, mint akit én szerettem.

Mindig azt éreztem, amikor rám nézett, akkor is, mintha engem nem is látna.

Szó szerint „keresztül nézett rajtam”.

Éppen ezért a „vízeséses”, „repülős” álmom még sokáig visszatérő „vendége” volt az éjszakáimnak.

A magas vérnyomást úgy könyvelte el, mint „családi örökséget”.

Valóban. Édesapámnak, és az ő testvérei közül még sokaknak, extrém magas volt a vérnyomása.

Ezt már felnőtt fejjel tudtam meg.

Azóta, hogy évtizedek óta „beállították” a vérnyomásomat.