A féltestvérem féltestvére

Úgy lenne igazán pontos a cím, hogy a féltestvérünk féltestvére, hiszen nekem van egy bátyám,

aki 20 hónappal idősebb nálam.

Pontosabban 19 hónappal, és 13 nappal született hamarabb.

De így szép, kerek, könnyen megjegyezhető.

Még az ő születését is megelőzte éppen két esztendővel egy másik gyermek születése,

aki „leányanya” gyermekeként jött a világra, és létezéséről hosszú ideig még

az édesapjának sem volt tudomása.

Az ő édesapja azonos az én, vagyis a mi édesapánkkal.

Kicsit messziről kell kezdenem a történetet.

Édesapám 15 gyermekes vasutas családból származott.

Az ő édesapja, eredeti foglalkozása szerint, csikós bojtár volt a Hortobágyon.

Akkor állott az állam szolgálatába, vasutasként, amikor megnősült.

Szép, deli fiatal férfi volt már, megkomolyodott ember.

Túl járt a harmadik évtizedén.

Hamarosan három gyermeket tartott el. És nemsokára egyedül.

A felesége mindenben segített a párjának. Az anyagiak terén is.

Teheneket tartottak, és a frissen fejt reggeli tejet minden reggel az asszony vitte szekéren

a tejbegyűjtőkhöz.

Egy vasúti sínpáron kellett keresztül hajtania.

Egy nyári reggelen a szekér egyik vasalt kereke befordult a sínek közé.

A lovacska hiába rángatta, az istráng elszakadt, a ló elszabadult, elfutott.

A szekér felborult, és alatta maradt az asszony is. A vonat hamarosan közeledett.

Hiába fékezett a mozdonyvezető. Az egész szerelvény átgázolt a felborult szekéren,

és az ájult asszonyon. Három napig még élt a kórházban.

Ezalatt az én nagyapám mindig ott ült az ágya mellett.

Az asszony csak a gyerekeit és a férjét féltette.

-         Nősüljön meg, Lajos! Kell az anya a gyerekek mellé! Kicsik még!

-         Hagyd ezt! Meg fogsz gyógyulni!

-         De ha mégsem! Ne maradjon egyedül! Nősüljön meg!

Még az utolsó szava is ez volt, mielőtt lehunyta a szemeit.

A férje már nem reménykedett semmiben.

Volt jelentkező több is, de egyik azért nem kellett, mert annak magának is voltak gyerekei,

a másik házsártos volt, a harmadik ilyen, a negyedik olyan, a sokadik meg csak…

A temetésen, ami a görögkeleti vallási felekezet szertartása szerint folyt, némi kis ribillió keletkezett.

Egy megvadult fiatal ló rontott be a temetőbe, éppen a szertartáson résztvevő emberek közé.

Nyereg volt rajta, és egy lovast vonszolt magával, a beakadt lábánál fogva.

A nagyapám, mint lovakhoz szokott ember csak a szemébe nézett keményen a lónak,

és halkan mondott neki valamit.

Az rögtön megállt, és lesunyt fejjel várta a fenyítést.

Nagyapám megfogta a kantárszárat, és tartotta lovat, amíg a többiek kiszabadították a lovasának a lábát.

Talpra állították, és akkor látszott, hogy a lovas bizony egy gyönyörű, fiatal lány!

Hatalmas szőke hajzuhataggal, ami folyton kiszabadult a derékig érő fonatból,

és olyan kék szemekkel, amiről rögtön a fénylő, nyári égbolt jutott az ember eszébe.

Ő lett az én nagymamám.

Még hetven éven felül is olyan szeme volt, hogy beleveszett a tekintetébe, aki egyszer belenézett.

Alig 16 éves volt ekkor. A nagyapám kereken 20 évvel volt idősebb.

Egy év múlva esküvőre mentek. Újabb egy év, és már újszülött sírt a régi bölcsőben.

Aztán ismét újabb, és újabb gyermekkel ajándékozta meg őket az Úr.

Összesen 12 gyermeket szült az én csodálatos nagymamám.

És felnevelte még az árva három gyermeket is, úgy, hogy soha senki nem tudta,

melyik a saját, és melyik nem az.

A második világháborúba a nyolc fiúból hatot elvittek.

A nagylányok már mind férjnél, némelyik sokszáz kilométerre a szülői háztól.

Csak az öt kicsi  gyerek maradt otthon.

Közülük a legkisebb a háború vége előtt alig több mint egy évvel született.

Nagyapám volt a család egyetlen halottja a háborúban, pedig ő már obsitot kapott, és így otthon halt meg.

Tankcsapdát ásattak a faluban maradt emberekkel.

Nagymamát elbújtatta, és ő ment.

Kiskabátban vitték el, dermesztő hidegben, és éjszakára sem mehetett haza, melegedni.

Három nap után, lázas betegen, tüdőgyulladással került haza.

Két nap múlva meghalt.

Magára hagyta a feleségét, és öt pici gyermeküket, akik közül a legnagyobb is csak 10 éves volt.

A háború alig fél év múlva véget ért, és kezdtek megérkezni a katonaviselt fiúk.

Csak a legkedvesebb nem jött, akit legkésőbb soroztak. Eltűnt, hírt sem kaptak felőle.

A háború vége előtt jött egy tábori levél, hogy a budapesti katonai kórházban fekszik,

de nincs nagyobb baja.

Ez még ’45 januárban volt. Legközelebb ’48 augusztusban értesültek róla,

hogy három nap múlva otthon lesz.

Hadifogságban volt, Szibériában. A legutolsó nagy transzporttal jöhetett csak haza.

Róla mintázhatta volna Szimonov a Várj reám című vers főhősét.

Csak őt nem más várta, mint az édesanyja.

Nagy hatalma van az anyai szeretetnek!

Világokon, földrészeken keresztül eljut bárhová.

Nagymamám is tudta, hogy él az ő Antal fia. A szeretete haza is hozta.

Keze, lába megvolt. Mindent kihevert, mindent túl élt, mert tudta, hogy az édesanyja várja.

Otthon megtudta, hogy az édesapja meghalt, már négy éve.

A temetőből azonnal a MÁV Igazgatóságba ment. Munkát kért, és tanulási lehetőséget.

Érettségi bizonyítvánnyal a tarsolyában sorozták, 19 évesen, és 23 évesen,

a hadifogság után még mindig csak ez volt a birtokában.

Szerencsére szorgalmas gyermek volt, és még a középiskolás évek során

minden nyári szünidőben dolgozott. Egy vasúti mérnök mellett, földmérőként.

Azonnal felvették a vasúthoz, és hamarosan tisztképzőre küldték.

Kitüntetéssel végzett. Majd megszerezte a mérnöki diplomát is.

Közben tartotta, nevelte a kistestvéreit, és támogatta az édesanyját.

Hat éven át eszébe sem jutott a nősülés. Minden hozzácsapódó lánynak szólt,

hogy ne gondoljanak házasságra, mert ő nem vállal addig saját családot, amíg a fiúk le nem érettségiznek,

a lányok férjhez nem mennek.

Végül mégis megnősült hamarabb, pedig a legkisebb húga még csak 12 éves volt,

mert ekkor találkozott édesanyámmal.

Soha többé egyikük sem nézett senki másra!

De akkor már megszületett a címben szereplő féltestvérem.

Csak édesapánk ezt még az édesanyámmal sem tudatta.

Minden ismerős, minden rokon is hallgatott róla, pedig híresen nagy szerelem nyomán született.

Édesanyám akkor tudta meg, hogy mielőtt ő találkozott édesapánkkal Emese már megszületett, amikor 

a bátyám már éppen féléves volt. A vérzivataros 1956 őszén.

Édesapánk Budapesten volt, Pártfőiskolán.

Édesanyám egyedül volt Nyíregyháza MÁV Állomásának épületében.

Az épület, és előtte a sínek is, a kijárati jelzőkig mind-mind aláaknázva!

Nem lehetett könnyű! És még ez a lelki teher is...

Édesanyám nem hagyta el édesapámat.

Sőt emlékszem egy beszélgetésükre, amikor édesanyám azt mondta:

-         Drága Tónikám! Ha van még valahol olyan gyermek, aki esetleg a tiéd, akkor hozd ide,

hogy megismerhessem, és szerethessem. Mert én minden csepp véredet ismerni, és szeretni akarom!

 Édesapám később néhányszor úgy mesélte, nem tudta elhinni, hogy Emese tényleg az ő gyermeke,

 mert amikor feleségül kérte az édesanyját, akkor kosarat kapott tőle.

De amikor édesanyám meglátta Emesét, csak ennyit mondott.

-         Igen, ő a te kislányod, és most már az enyém is.

Az Emese édesanyja később férjhez ment, és a házasságból fiú gyermeket szült.

 Ő az, akit úgy neveztem meg, hogy a féltestvérem féltestvére.

Hiszen mi, Emesével csak apáról vagyunk testvérek, ők pedig csak anyáról azok.

Így nekem nem vérszerinti rokonom.

Felnőttként találkoztunk egyszer, véletlenül.