Végre, két összeillő ember!

Ők az én szüleim.

(Jó, persze, persze! A mi szüleink.

Hiszen már leírtam másutt, hogy van egy fiútestvérem, aki 20 hónappal idősebb nálam.)

Szóval a szülők!

Édesanyám friss diplomával a zsebében, a  gyakorló éve után Püspökladányba nyert kinevezést,

mint fiatal, pályakezdő tanítónő.

Ekkor már a 21. évét is betöltötte, mert előbb az egyetemre ment,

ahol magyar nyelv és irodalom - történelem szakra jelentkezett, és orosz - magyar szakra vették fel.

Merthogy arra nem jelentkeztek elegen. (Vagyis senki!)

Nem igazán kérdezték meg édesanyámat, hogy akarja-e a választott szakokat módosítani,

csak „tanácsolták” neki, hogy fogadja el.

Az, hogy „egyéb” származású – az édesapja saját cipőkészítő üzemmel rendelkezett,

később úgy nevezték, hogy „maszek”, azaz a magánszektorban dolgozó cipész,– 

nem jelentett előnyt  édesanyám számára a továbbtanulásnál.  

Ráadásul a Dóczy Gedeon nevét viselő, a református egyház ideológiai irányítása

alá vont iskolában érettségizett.

(Sokan ismerik ezt az intézményt országszerte Szabó Magda: Abigél című regényéből.)

Már ez két olyan rossz pont volt, hogy csak a kiváló képességeinek,

és a kitűnő tanulmányi eredményeinek köszönhette, hogy mégis felvették az egyetemre.

Igaz, nem arra a szakra, amit ő választott.

Szorgalmasan tanult továbbra is, mert ígéretet kapott, hogy amennyiben az első két évben,

azaz az első négy félévben legalább „jó” átlagot ér el, akkor harmadik szak gyanánt felveheti

a történelmet is, és így magyar, orosz, és történelem  szakos tanári diplomát szerezhet egyszerre.

Ez kedvére való lett volna.

Már a második félév végén benyújtotta a kérvényt, hogy a jeles rendű tanulmányi eredménye alapján

újabb szakot vehessen fel. Ekkor további türelemre kérték. Majd a harmadik félév után ismét.

Édesanyám elhatározta, ha nem ér célt egyenes úton, akkor változtat a helyzetén másképpen.

Tudta, hogy a szülei és a beteg testvére mellett a kishúga eltartásának gondja is egyre inkább

az ő vállait nyomja majd.

Hiszen már van egy diplomája, és azt még nem is használja semmire.

Ráadásul a "Dóczy-t" időközben államosították is.  

A köznép úgy mondta, hogy Péter János, aki az államosítás idején még református püspök volt,

utána pedig külügyminiszter lett,  „eladta a Dóczyt a miniszteri bársonyszékért”.

Ezért amikor másodszorra is csak türelemre intették édesanyát, akkor letette az „állami” különbözeti vizsgát,

és így immár két tanítói diplomája is volt, és „versenyképessé vált a munkaerő piacon”,

ahogyan ma mondanánk.

Elhatározta, hogy megpályázza a legelsőként megjelenő tanítói állást, amelyet hirdetés útján töltenek be.

Az egyetemi képzést pedig levelező úton fejezi be. Így is tett.

Így került a kezébe a püspökladányi vasutas gyerekek fiúiskolájából feladott hirdetés.

Már írta  is, gyönyörű egyéni betűivel a pályázatot.

Postafordultával érkezett az elfogadó válasz.

Elutazott az egykori püspöki székhely büszkeségét hordozó nagyközségbe.

Ott beszélt az öreg, nyugdíj előtt álló igazgató-tanítóval, aki nagy örömmel fogadta.

Örült, hogy jól képzett, fiatal, határozott, friss diplomás kolléganő lesz mellette.

Érezte, hogy szükség esetén az egész iskola gondját nyugodtan rábízhatja.

Elmondta, hogy még nem teljesen osztott az iskola, de már két első osztályt is indíthatnak,

olyan sok a gyerek.

Hamarosan albérletet is talált a "Mester úr".

Egy mozdonyvezető özvegyénél, aki nagyon magányos volt, és ezért folyton csak sírdogálni látták.

(Ma úgy mondanánk: depressziós volt a magánytól.) Mindkettőjüknek jót tenne a másik társasága.

Édesanyám megköszönte, és még azon a héten beköltözködött.

A szülei segítettek elvinni azt a néhány holmit, amit otthonról nélkülözni tudott a család.

Az édesanyja külön készített egy kisméretű „dunyhát”, hogy ne fázzon meg a csikorgó hidegben sem.

A párna, és minden „ágybeli” szintén a nagyanyám saját keze munkája volt.

Mondta is nagyanyám, hogy hiszen azért tart libákat, mert a tollat ő mindig

a saját ágyneműik felújításához használja.

Innen aztán Istennek ajánlották magukat, és a lányukat, és hazamentek.

Édesanyám pedig ottmaradt az idegen községben tanítani.

Azért nem volt ilyen sötét a helyzet, hiszen hetente, kéthetente hazautazhatott a családjához.

Láthatta szüleit, testvéreit.  A hosszabb szüneteket pedig végig otthon is töltötte.

Ráadásul a fizetését mindig egy fillérig hazaadta.

Az Úttörőcsapat vezetését vállalta el, és ebből a külön juttatásból fizette a

„kosztot, kvártélyt”. Sőt, még a vonatjegyet is ebből vette.

Okos dolog volt, hogy rábízták az Úttörőcsapatot, hiszen hangszeren játszott

(kántortanítóként végzett!) és gyönyörű, kivételes koloratúr-szoprán hangja mellett,

a „karvezetéshez”, és „kórusépítéshez” is remekül értett.

Csodálatos „abszolút hallásával” azonnal megtanulta a mozgalmi dalokat éppen úgy,

mint a Nagytemplom előénekeseként korábban az egyházi énekeket.

Ráadásul olyan kiemelkedő eredményeket ért el a tanítása során is, hogy az igazgató-tanító bácsi,

aki a párhuzamos első osztályt tanította, teljesen elképedve tapasztalta, hogy a félévi

„eredményi-mutatók” alapján a kezdő kollegina osztálya majdnem egy egész jeggyel jobb eredményt

ért el, mint az övé!

És szerencsére, nem hogy féltékeny lett volna, hanem mindenkinek eldicsekedett az öreg "Mester úr" 

(ahogyan a faluban hívták), hogy milyen remek tanítónőt talált ő.

De nemcsak ez a hír kapott szárnyra az új tanítónővel kapcsolatban.

Alig telt el az első hónap, Nyíregyházára is ment a távirat.

„Tóni, gyere haza! stop Itt a feleséged! stop Feri bátyád. stop”

Vasúti telefonon fel is hívta édesapám a bátyját, hogy miféle badarságokat írogat neki,

de az nagy titokzatosan csak annyit mondott, hogy vasárnapra készüljön, mert ebédre várják!

Édesapám mondta is, hogy ez megint bolondság, hiszen, így is ment volna.

Haza az édesanyjához, aki szintén Püspökladányban lakott.

Édesapám amikor csak tehette repült haza az édesanyjához, a hétnek bármely napján,

és a napok bármely szakában.

Néha éjféltájban, a postavonattal érkezett, és hajnalban már fordult is vissza.

Egy nagy állomás, Nyíregyháza, minden gondja-baja az övé volt.

Korábban már Püspökladány állomásfőnökeként is bizonyított.

Valóra váltotta, amit gyerekfővel megfogadott.

Egy alkalommal meglátta, hogy egy kopott, öreg vasutas sapkát rakott ki az akkori főnök

az irodája ablakában lévő fogasra, úgy, hogy a nyitott ablakon keresztül kifelé is látszott.

És mint egy utálatos, nagy, szőrös pók leste egy sarokból, hogy az arra elhaladó vasutasok

mindegyike tiszteleg-e a sapkájának.

(Falusi „Gessler-effektus” később így határozta meg édesapám!)

Az ő édesapja is szalutált! Erre facsarodott el a gyerek-szíve, és határozta el végérvényesen a

„vezetői arspoeticaja” alapjait.  

Már akkor azt mondta, hatéves gyerekként, hogy lesz még ő „Főnök” Püspökladányban,

de neki senki sem tud majd előreköszönni, mert ő mindenkit megtisztel majd azzal,

hogy ő hamarabb köszön majd rá!

Így is volt! Valóra is váltotta!

Nem csupán emiatt, de minden „beosztottja”, minden állomáshelyén „tűzbe ment volna érte”.

Szerették, és bíztak benne az emberek, mert ő is szerette azokat.

Még a legnagyobb hibáik, tévedéseik közepette is „elnéző szeretettel” kereste a mentséget a számukra!

Egyetlen dologban nem volt mentség: ha ittasan akart szolgálatba állni valaki. Akkor mennie kellett!

Először csak gyógykezelésre, de ha nem tudott mértéket továbbra sem, akkor az állomásról is!

A testvérei alig várták, hogy a másik híres fogadalmát is betöltse édesapám.

Korosodó vénkisasszony volt az első tanító nénije édesapámnak.

Nem volt rajta semmi romantikus-regényes.

Mégis azt mondta az édesanyjának hatéves korában édesapám, hogy az ő felesége csak tanítónő lesz.

De az olyan legyen, mint a Hófehérke a rajzfilmben!

Édesanyám derékig érő, gesztenyeszín hajzuhataga, és gyönyörű zöld szemei

valóban mesebeli szépséget kölcsönöztek neki.

De az igazi csoda a természetében volt. Kedves, és határozott.

Lágy hang, és parancsoláshoz szokott stílus!

Olyan vonások, amik csinos, kedves külsejével igen csak nagy ellentétben voltak.

De a tekintete volt a legkülönösebb!

A zöld szemei néha úgy villogtak, hogy párbajtőrök pengéjének suhogását idézték.

Hát ezt látták meg benne a „testvérek” is, és ezért született meg a távirat.

Ráadásul az édesanyám osztályába került a későbbi nagybátyám, Feri bácsi legnagyobb fiacskája,

az akkor hatéves Ferike is.

A sors, bár korábban már elparancsolta a szülőfalujából édesapámat,

azért a találkozás lehetőségét meghagyta!

Így történhetett, hogy egy verőfényesnek induló, szép vasárnap délutánon,

amikor édesanyám megérkezett Püspökladányba Debrecenből, a vonattal,

hogy az albérletében még előkészítse a másnapi tanítási óráit, két férfi is várta!

Az egyiket ismerte, hiszen az egyik kerekfejű kisfiúnak az apukája volt, de ott állt mellette egy másik,

 az előzőhöz nagyban hasonlító, de nagyon úrias külsejű férfi is, akinek a kék szemei ragyogtak

a nyári barnaságot még nyomaiban mindig őrző arcából, és a sötétszőke haja fénylett a napsütésben.

A két férfi, ahogy meglátta édesanyámat a vonatajtóban, odalépett hozzá, köszöntötték,

majd a kisbőröndöt elvéve tőle, két oldalról megfogták a két könyökét, és …

Édesanyám később így mesélte:

- Tudod, én csak azt éreztem, hogy repülök.

És amikor lenéztem, azt láttam, hogy a lábaim tényleg nem érik a földet.

Később összeszedtem magam, és szóltam is, hogy talán most már letehetnének.

De apád nem volt hajlandó elengedni a könyökömet, és neki külön el kellett mondanom,

hogy nem fogok elszaladni, nyugodtan elengedhet. Erre megkönnyebbülten felsóhajtott,

és ő is elengedett.

Szépen bemutatkozott, és már éppen megindult volna a beszélgetés közöttünk,

amikor lélekszakadva odarohant hozzá egy egyenruhás, és közölte, hogy telexet kapott.

Így indult az ismeretségük.

Alig egy hónap telt el a következő találkozásig, de mindkettőjüknek éveknek tűnt.

Édesanya folyton leste, minden vasárnap, hátha újra feltűnik a délceg termetével,

édesapám pedig mindig készült, hogy újra ott legyen, amikor tündér-arcocskája megjelenik

 a kormos vagonajtóban.

De még az édesanyját is csak éjszakánként látogathatta meg, az őszi szállítás-dömping miatt.

Azért az édesanyjának beszámolt minden gondolatáról, vágyáról.

-         Hozd el, kisfiam! Hadd nézzem meg! Majd én beszélek vele.

Édesapám el is vitte a szíve választottját, amilyen hamar csak tudta.

Nem is mondta meg, hogy hova viszi, csak a kertajtót kinyitva.

Akkor már jött is az én mosolygó arcú, mosolygó kék szemű nagymamám!

Hogyne mosolygott volna, amikor a legszebbet, legjobbat, legkomolyabbat a fiai közül végre

elérte a szerelem, és pont egy szépséges tanítónőt szeretett meg, akire mindig is vágyott.

Édesanyám nem volt ijedős soha, de ahogy a mosolyt meglátta az édes arcon,

és a szeretett férfi szemeinek mását csillogni látta az idős hölgy arcában, rögtön így kezdte.

-         Kezét csókolom! Szólíthatom én is, Anyukának? Tóni mindig így emlegeti.

-         Édes kislányom! Hát ti már meg is egyeztetek?

Édesanyámnak ekkor lángba borult az arca, és ekkor jött rá, hogy akaratlanul is kimondta,

amiről csak magában ábrándozott!

Édesapám azonnal feloldotta a zavart, és azt mondta:

-  Persze, csak akkor, ha Anyuka is jónak látja!

Hát hogyne látta volna jónak, amikor egy igazi álom vált valóra, a szeme láttára.

Ennyi az én szüleim találkozásának a története.

Édesapám akár azonnal megtartotta volna az esküvőt, de az édesanyám kérése miatt,

csak június 16-án lehetett.

A tanév, ugyanis csak június 15-én ért véget 1955-ben.

De onnan már egy napot sem várt az én édesapám.

Következő év májusára megszületett a bátyám.

Vérzivataros körülmények között töltötte élete első néhány hónapját, első évét.

Aztán 1957 végére én is ott szundítottam a karácsonyfa alatt.

Így kezdődött.