És én mégis találkoztam nagyapámmal

Nem lett volna igazán nagy csoda, hiszen ismertem őt, személyesen.

Sőt, éppen a harmincadik évemet tapostam már, amikor az anyai nagyapám meghalt.

Csakhogy én a halála után találkoztam vele!

És nem is valódi, emberi alakjában.

A halála is olyan „nagyapás” volt. A totók kitöltésével foglalatoskodott egy szerda reggelen, amikor „elaludt”.

A totók kitöltése nagyapánál igazi szertartás volt. Olyankor még a legyek is lábujjhegyen mászkáltak a falon – ha bemerészkedtek egyáltalán a nagymama által patyolat tisztán tartott lakásba.

Nagyanyám, mint mindig, el volt foglalva a háztartás gondjaival. Mosott, takarított, sütött-főzött.

Persze ezeket mind más helyiségben, mint ahol a nagyapa éppen totózott.

Néha órákig nem szóltak egymáshoz, de aztán egyszerre jutott eszükbe valami fontos megbeszélnivaló,

és a félévszázados közös élet rutinjával, egyszerre kezdtek el, ugyanarról a témáról beszélni.

Már az ebédidő is közeledett, és erre az én nagyapám különösen „háklis” volt,

a nagymama szava járása szerint.

Ezért aztán nagymama vette magának a bátorságot, és benézett nagyapához.

Azt látta, hogy a totók kitöltve, „az öreg” meg az asztalra borulva.

Közelebb ment, hogy felébressze, és akkor rájött, hogy bizony ezt már csak

az Utolsó Ítélet harsonásai teszik majd meg.

Szólt az éppen otthon tartózkodó kisebbik lányának, Évának, hogy intézkedjen.

(Éva külföldre ment férjhez, és évente csak egyszer, nyáron látogatott haza.)

Éva fogta is a hat éves kisfiát, és elment otthonról. Egész nap nem is került elő.

Sőt, már abban az évben nem láttuk újra.

Később azt mondta, hogy borzalmas lett volna a kicsinek látni a nagyapját, holtan.

Ebben igaza is volt. De nagymamát sem kellett volna ennyire magára hagynia.

Korábban már kikötötte, hogy amíg ő otthon van, addig ne zavarjuk őket, hiszen mi eleget lehetünk

az „öregekkel”, neki meg csak ez az egy-két hét jut. Hát mi, édesanyával, mit sem sejtve intéztük

a dolgainkat, szokás szerint.

Vártuk, hogy majd jelentkezik Éva. Jelentkezett is.

Egy hónap múlva, külföldről, hogy mehetünk már, de az öreget ne keressük,

mert már a temetőben van.

Hiszen tudtuk mi azt már akkorra, mert édesanya „megérezte”, hogy valami történt.

És már a nagyapa halála napján mentünk nagymamához, aki sírva borult a nyakunkba,

hogy miért nem jöttünk hamarabb. Mondtuk neki, hogy hiszen ő bíztatta Évát,

és az ő jelenlétében állapodtunk meg, hogy most egy ideig nem jelentkezünk.

Majd nagymama, vagy Éva keres bennünket, ha kellünk.

Éva persze telefonon már mindent „elintézett”. Megrendelte a halott-szállítást, és a halott szemlét.

Mire mi odaértünk, már el is vitték nagyapát.

Szóval én holtan, már csak a ravatalon láttam, de ott olyan idegen volt. Alig ismertem meg.

És én mégis találkoztam vele, jóval a temetése után.

Debrecenben, az ősi „Kálvinista Rómában” van katolikus templom is. Több is.

Amelyikről most szó lesz, az a legfontosabb. Jelentős helyen, szép környezetben, gyönyörű épület.

Ez a Szent Anna Templom. A Szent Anna utcában van.

A történet idején az utcát Béke útnak hívták, de minden debreceni a korábbi nevén nevezte,

mert negyven év is kevés volt megszokni az újat. De felesleges is lett volna, mert azóta

újra visszakapta a régi nevét.

Szóval, itt volt dolgom, a Szent Anna utca sarkán álló nagy épületben, ami az APEH-nek,

és a Pedagógiai Intézetnek egyszerre ad otthont. Az utóbbi az épület negyedik emeletén van ma is.

 (Hogy mi köze a két intézménynek egymáshoz, már akkor sem értettem, és

azóta sem sikerült megfejtenem. De a történet szempontjából nem is lényeges.)

A közelből jöttem, és gyalog siettem, kis utcákon keresztül lerövidítve az utamat.

Amint elindultam a hosszú Szent Anna utcán, szembe jött velem egy gyönyörű, nagytestű, hófehér kutya.

Mielőtt mellé érhettem volna, hirtelen befordult egy kis mellékutcába.

Benézve az utcába nem láttam sehol a kutyát.

-         Biztosan bement egy kapun. - gondoltam. Aztán mentem tovább.

Hamarosan ismét szembejött velem ugyanaz a kutya. Megint befordult egy mellékutcába.

Ismét eltűnt a szemem elől. Ez többször is megismétlődött, egészen addig, amíg a templomhoz nem értem.

A gyönyörű, hatalmas Szent Anna templomhoz.

Édesanyámmal többször is voltunk ott. Hangversenyeket hallgattunk, és megnéztük

a karácsonyi díszítést minden évben. A Jászolt, a kis Jézussal.

Mindig gyönyörű, és lélekemelő volt.

A történethez tartozik, hogy a nagyapám katolikus volt.

A nagymama hol katolikus, hol református, de ez már egy másik történet.

A templomot elhagyva, már nem láttam a kutyát. Olyan volt, mintha bement volna a templomba.

Oda nem mentem utána, már említettem, hogy siettem.

Hazamenve elmeséltem édesanyámnak, aki azt mondta, hogy biztosan a nagyapám volt,

és a Loyd testét öltötte magára. Bizonyára szeretné, ha vinnénk valamilyen szép virágot a templomba.

Így is lett. Édesanyám gyönyörű Filodendronokat, Rododendronokat és ki tudja még,

milyen csodálatos növényeket nevelt. Saját kezével ültette, gondozta, hajtatta, szaporította őket.

Egy gyönyörű növényt kiválasztott ezek közül, és a következő vasárnap elvittük együtt.

Akkor mindketten láttuk a fehér, hatalmas kutyát. Az utcán, nem messze a templomtól.

Csak állt, és nézett bennünket. Az emberek úgy mentek el mellette, minta észre sem vennék. 

És ismét eltűnt előlünk, amíg mi összenéztünk, hogy a másik is látja-e.

Azután beléptünk a templomba, és az egyik mellékoltárra helyeztük az ajándékot, a növényt,

amit hoztunk. Imádkoztunk is egy sort, hogy legyen békességes nyugovása a nagyapámnak.

Soha többé nem láttam azt a kutyát.