„És akkor jött, a Tenkes Kapitánya…”

Mostanában egész sorozatokat készítettek a Magyar Televízió 50 éves történetéről.

Mivel én is ebben az évben töltöm be az 50. évemet, talán nem tűnik szerénytelenségnek,

ha leírom a saját emlékeimet, amik a televízió hőskoráról szólnak.

Egy kicsit messzebbről kezdem, szokásom szerint.

Édesapám kiemelkedett a kortársai közül csillogó értelmével, nagy terjedelmű

emlékezetével, gyönyörű beszédhangjával, és csodálatos előadó képességével.

Így volt ez már kicsi gyermekkorától kezdve.

Sejtették a tanítói is, hogy sokra hívatott. Nem kellett a szüleit sem nagyon győzködni.

Amint befejezte az elemi iskola alsó négy osztályát, rögtön keresték a lehetőséget,

hogy hová is írathatnák be.

Az akkor már 12 gyermeket nevelő vasutas család egyetlen esélye az volt, ha olyan

iskolát választanak, ahol alacsony a beiratkozási díj.

Azt tudták, hogy tandíjat nem kell majd a jó eszű gyerek után fizetni,

mert mindig megőrzi a tandíjmentességet, a kimagasló tanulmányi eredményeivel.

A távolság sem játszott igazán szerepet, mert az útiköltségre nem kellett számolni,

a vasút ingyen szállította a dolgozók családtagjait már akkor is.

Kosztot, kvártélyt kapott azért, mert korrepetálta a gyengébb szorgalmú,

vagy kevésbé eszes, de gazdagabb szülőktől útnak indított kortársait.

Így döntött végül a családi tanács a Nagyváradon működő

Baross Gábor Kereskedelmi Fiú Gimnázium mellett.

Ide járt az én édesapám nyolc éven keresztül, és itt kapott érettségi bizonyítványt

a leginkább vérzivataros időkben, a második világháború utolsó éveiben,

az 1943-44-es tanévben.

Azért csak ekkor,– egy évvel később, mint ahogyan tervezte az iskola tanári testülete -,

tehát nem ’42-43-ban, mert a háborús történések hullámai két ízben is elsöpörték a korábbi terveket,

és hónapokra bezárták az iskolát, hogy aztán végül „rohamléptekben” keresztülzavarják

a diákokat az utolsó nagy megmérettetésen, az érettségin.

Ez a vizsga, ha lehetett ilyen, kétszer olyan szigorú volt, mint a korábbiak bármikor.

Hiszen a nebulóknak érezniük kellett, hogy nem lazíthatnak csak azért,

mert holmi csip-csup világháború közbejött!

Azért a tanárok sírva búcsúztatták a „fiaikat”, akik innen egyenesen a nagybetűs ÉLET-be mentek,

annak is a legszörnyűségesebb élet-pusztító kohójába, a „frontra”.

Már a fényképezkedéshez kikölcsönzött szmokingot sem tudták visszavinni, egyik sérült,

tüdőbajos osztálytársukra bízták. És a zsebébe tették a búcsúzó leveleiket is.

Mindegyikben ott lapult a frissen megszerzett érettségi bizonyítvány is.

Az osztály kétharmada később sem ment haza, hogy újra kezébe vegye, és elinduljon a munkába,

további tanulmányai felé, vagy bárhová.

Ebben a gimnáziumban kezdte tanári pályáját egy fiatal református lelkész is,

aki később kortárs líránk kimagasló költőjeként is ismertté vált, Kiss Tamás.

Kedves tanítványai között tartotta számon édesapámat, bár felekezetileg,

lelkileg nem az ő keze alá tartozott, hiszen édesapám katolikus vallású volt.

A szülei megegyeztek, hogy a fiúk a nagyapám hite, és keresztlevele szerinti

vallási felekezetbe tartoznak, a lányok a nagymamám hite, és családjának hagyománya szerint

a református vallási gyülekezet létszámát gyarapítják.

Nem is volt közöttük soha vallási nézetkülönbség. Igaz, másmilyen sem!

A tanár úr hamar felfedezte, hogy édesapám könnyen, gyorsan tanulja a rímeket,

ritmusokat tartalmazó szövegeket, és csengő hangján szépen formálva, érthetően mondja el őket.

Minden iskolai ünnepségen felléptette, mint szavalót, hiszen az irodalom szeretetének

a fiatal lelkekbe csöpögtetése is a Kiss Tamás tanár úr feladata volt.

Ilyen útravalóval a tarsolyában tűnt el édesapám a világháború poklában csaknem három évre,

hogy aztán szerencsésen újra hazatérjen a hadifogságból, a Szibériában,

Kazany mellett az erdőségben felépített lágerekből, az édesanyjához, testvéreihez.

Édesanyám a háború kitörése idején, ’41-ben még csak kilenc éves volt.

Paralízises öccsét gyakran cipelte a hátán, pedig a kisfiú csak egy évvel volt fiatalabb nála, 

és legalább öt kg-mal mindig súlyosabb volt, hiszen nehezen mozgott.

A világégés közepén, 1943-ban megszületett a kishúguk is.

Ekkorra már ismét hivatásos katona édesapjukat szerencsére nem vitték a frontra,

a hátországban volt szükség a szakértelmére.

Százával, ezrével készítette a cipőket, bakancsokat, csizmákat a hadsereg számára,

mint a hadsereg cipészüzemének vezetője, tartalékos hadnagyi rangban.

Hetvenkét ember volt a „keze alá adva”.

Édesanyám a Dóczy Gedeon nevét viselő református leányiskolában tanult,

az első elemitől kezdve.

Ennek ellenére, mindegyiküknek felvételiznie kellett a tanítóképzőt is magában foglaló

középiskolai részlegbe, ugyanolyan szigorú megmérettetéssel, mintha idegen iskola,

ismeretlen tudású diákjai volnának.

Édesanyám ekkor is bizonyított.

Az igazgatónő kézen fogta, maga elé állította, és azt mondta az alig tíz esztendős kislánynak:

-         Édes kicsi csalogányom! Amikor majd világhírű, nagy énekes leszel,

akkor is mindig énekelj a „Dóczy” javára! Ígérd meg nekem!

Édesanyám ugyanazt válaszolta, amit hatéves korától mindenkinek:

-         De én tanítónő leszek! Igazgatónő kérem.

Dr Vekerdi Béláné igazgatónőnek tetszett a bátor kislány nyílt tekintete, és őszinte válasza is.

Azért a „jobban tudom én azt!” felnőtt-mosolyával engedte útjára a gyereket,

és rögtön tandíjmentesnek írta be.

Pedig mégis édesanyámnak lett igaza.

Csodálatos koloratúr szoprán hangját haláláig megőrizve a legkisebbek,

legelesettebbek tanításával töltötte aktív pályafutásának

mind a negyven esztendejét.

És hogy a sorsnak is legyen egy kis szerepe!

A háború befejeztével új tanárok érkeztek a nagy múltú intézmény, a Dóczy falai közé.

Többek között Nagyváradról új irodalomtanárt kaptak. Kiss Tamás költő személyében.

Azonnal felfedezte a tanítványai között a kis „csalogányt”, és érezte,

 hogy nem csak az éneklés a természetes önkifejezési eszköze, hanem a versmondás is.

Így, mindkét szülőmet ugyanaz a féltő kéz vezette, irányította az irodalom mestereinek,

és mesterműveinek megismerésében.

Ezért nem csak az ismereteikben, és a művek keletkezéséről szerzett tudásukban,

hanem a kedvenceik kiválasztásában kialakult ízlésükben is megegyeztek.

Így talán már nem is csodálkozol, kedves olvasóm, ha elmondom neked, hogy a legelső emlékeim,

amik még csak töredékesek, és mozaikszerűek, és szinte egybemosódnak az álmok világával,

mind versek, és dalok, virágénekek, és zümmögő rímek, és ritmusok.

Mindkét szülőm hangját hallom még fülemben, és szenvedek attól, hogy már nem hallom a valóságban.

Álmomban még gyakran beszélgetek velük, és könny szökik a szemembe,

ha a közel három évtizede elhunyt édesapám csodálatos baritonjához hasonlító hangot hallok.

A bátyámé egy kicsit hasonlít rá, de az ő „felhangjai” más színezetűek.

Édesanyám idén hagyott itt, így az ő hangját tovább élvezhettem a valóságban, és őrzöm most is a fülemben.

Nem hallottam senkit azóta, akinek olyan csengő, fiatal hangja volna, és olyan lágy,

és hajlékony lenne, mint az övé volt.

Hiába őrzik felvételek, nem olyan, egyik sem, mint az életben, a valóságban volt.

Ha vonaton, buszon utazom, gondolataimban ott ülnek mellettem a szüleim,

és a kedvenc szokásuk szerint egyik verset sorakoztatják a másik után, és a megkezdett sorokat,

versszakokat nekünk, gyerekeknek is folytatni kell, amíg már csak ők mondják egymás után,

mert csak az ő emlékezetük olyan végtelen terjedelmű, hogy még nem hullott ki

az idő rostáján egyetlen sor sem.

Másik különleges szokásuk az volt, hogy esténként igazi hangulatos „tűznézést” tartottunk,

amíg még volt cserépkályhánk.

Ülőpárnákon ültünk. A cserépkályha tűzterében már csak parázs volt, és ebben a sejtelmes megvilágításban, amikor leoltottuk a mesterséges fényt, énekeltünk, verseket, meséket mondtunk,

történeteket, amik valóságosak voltak, vagy amiket kitaláltunk.

Ezek főleg születésnapi „bulik” voltak, esetleg karácsony, de mindig a legszűkebb családi körben.

És olyan bensőséges, és csodaszép hangulatú, és szívsimogató, hogy nem is tudnám

semmihez sem hasonlítani.

Még ma is kiemelkednek a hétköznapok tengeréből, melyek néha csöndes vizekkel,

néha haragos hullámokkal, olykor zavaros, meghatározhatatlan színükkel, jellegükkel búsítanak.

De ezekre a napfényes, színes, jóízű és különösen finom zamatú emlékekre visszagondolva

jólesik megállni, megpihenni, és elmerengeni a régmúlt időkön.

Némelyik közös televíziós műsor-nézés is ilyen emlékeket idéz.

Mindig fontos program volt. Fontossá tette az a tény, hogy együtt ültünk a készülék előtt.

Együtt, az egész család.

Ezek meghatározó, jelentős időszakok voltak az életünkben, mert ritkán lehettünk együtt.

A szüleink nagyon sokat dolgoztak.

Édesapát bármikor hívhatták, kereshették, akár éjszaka is, hiszen több ezer ember

munkájáért felelt, és sok ezer ember élete, biztonsága múlt a hibátlan, precíz,

fegyelmezett munkavégzésükön, és sok milliós értékek voltak a felelősségükre bízva.

Édesanya néha éjszakákon át, még álmában is azon gondolkodott, hogy milyen szemléltetőeszközzel,

milyen tanítási-nevelési újítással segítsen eljutni egy-egy gyereknek

az ismeretek befogadásának legmagasabb szintjére.

Hogyan tolhassa ki a gyermek értelmének korlátait a lehető legtávolabbra,

hogy az minél több ismeret, minél használhatóbb tudás birtokába juthasson,

annak ellenére, hogy  a sors, a természet korlátokat állított közé,

és az ismeretek megszerzésének lehetősége közé.

Édesanyám öt szakos gyógypedagógiai tanár is volt.

A tanítói végzettsége mellé, és az orosz-magyar szakos, középiskolai tanári diplomája mellett,

még szükségét érezte, hogy gyógypedagógiai tanárrá is legyen.

Tanított siketeket, vakokat, értelmileg sérülteket, mozgásukban korlátozottakat

és beszédhibás gyerekeket, és felnőtteket is.

De a televízió, az mindig hozott olyan időpillanatokat az életünkbe, amikor a család,

az együttlét, a közös élmény volt a fontos, és az, hogy mindezt együtt láttuk, közösen éltük át.

Ilyenek voltak vasárnap délelőttönként a Leonard Bernstein előadásai a muzsikáról.

Az édesapánkkal és az édesanyánkkal "készültünk" ezekre az előadásokra.

Szépen felöltöztünk, ünneplőbe.

A lelkünket is az alkalomhoz igazítva néztük-hallgattuk végig a vasárnapi Matinét.

Mert az volt számunkra.

Fontosak voltak a rajzfilmek, a gyermekműsorok.

A Levente Péter (és mások) "Móka Miki" nevében végzett tanításai,

az óvodáskorúaknak.

A Varga Balázs műsorai, az iskolás korosztályúaknak szóló irodalmi

és nevelő célzatú összeállításai.

Varga Tamás matematikai "játékai".

Öveges József  professzor szórakoztató csomagolásban készített fizika-előadásai.

És ilyen volt, igen ilyen műsor volt a Tenkes Kapitánya című sorozat is.

Ma is meghatódom, hogy milyen lelkesen izgulta végig az én két csodálatos szülőm

ezeket a - ma már – kicsit lassúnak ható, de még mindig nem unalmas képsorokat.

Lehet, hogy a hozzá fűződő emlékek teszik, de nekem még ma is élvezetes,

humoros, megható, és fontos jeleneteket tartalmaz.

Nemrégen megismételték. Milyen jó volt most újra gyereknek lenni!