Egy másik pár

Róluk már személyes emlékeim is vannak. Ők az édesanyám szülei.

Ennek ellenére, vagy talán éppen azért, merthogy sosem meséltek ők az egybekerülésükről, az ő történetükről is inkább csak hallomás útján felcsipegetett ismereteim vannak.

Nagymama alig volt hat esztendős, amikor árván maradt.

Szép, fiatalos külsejű édesanyja, miután megszülte mind a hat gyermekét, - akik között csak egyetlen fiú volt fiatalabb, mint az én nagymamám -, egészen furcsa „balesetben” meghalt.

A családban erősen tartja magát az a nézet, hogy „a félelemtől, a rettegéstől szakadt meg a szíve”, a dédmamának.

Ő még a Kiegyezéskor fiatal lány volt, tehát valamikor Kossuth és Széchenyi, és Petőfi ország-rengetése idején, vagy közvetlenül ez után születhetett.

A pontos dátumát nem tudom, de talán nem is fontos.

Csak az a tény sorakoztat döbbenetes kérdőjeleket, hogy akkor, amikor már sehol sem voltak az „ánti-világ” betyárjai, hogyan halt meg a betyároktól való félelmében?

Miért menekült a csutkakúpba éjszaka, és miért találtak rá holtan másnap reggel?

Semmi „kül-sérelmi nyom” nem volt rajta.

(Manapság bizonyára így írnák a bűnügyi krónikába.)

De a tágra nyílt szemében a rettegés még órákkal a halála után is félreérthetetlenül látszott.

A harmatos fűben semmi más nyom nem volt, csak az ő lába nyoma, amely egyenesen a csutkakúphoz vezetett,

ahol meg is találták. De már csak holtan.

A gyerekei a házban aludtak, míg ő a nyári konyhában éppen baracklekvárt főzött. Ennyi bizonyos volt.

Már a legidősebb, 15 éves lányt is aludni küldte, mert másnap reggel a fejésnél szükség volt a Veronika  dolgos kezére is.

Egyedül állt a tűzhely mellett. És bizonyára hangokat hallott, vagy vélt hallani, amelyek félelemmel töltötték el.

A továbbiakat mélységes homály burkolta már akkor is, de az eltelt csaknem száz esztendő még inkább eltakarja a kíváncsi szemek elől. Csak az a tény ismeretes, hogy az özvegyen maradt férj hamarosan fiatal lányt hozott új asszonynak a házhoz.

Jó dolgosat, szorgalmasat, de igen keményszavút, és cseppet sem érzelgőset.

Az árvákat keményen dologra fogta, és a nagylányt hamarosan elszegődtette a közeli nagyvárosba, Nyíregyházára, cselédnek. Jó helyet szerzett neki, ez biztos. Veronka a szorgalmával vívta ki, hogy megbecsülték, és belső cseléd lett a nagyházban, és sose küldték ki a tanyára.

A kisebbek még iskolába is járhattak, ha akartak. De ebben az egyben nem volt igazán szigorú a „mostoha”.

Pedig jó eszű gyerekek voltak, a tanító váltig járt a nyakára, hogy engedje őket tanulni. A válasz mindig kurtán csattant:

-                        Mehetnek! De előbb a jószág! Ha ellátták, még kűdöm is űket!

Hát úgy látszik, a jószág mellett mindig sok dolog volt, mert nemigen jelent meg egyik kicsi sem az iskolában.

Nevüket leírni tudták, többre meg mi szükség?

Cselédnek így is jó volt már nyolc éves korában is a kisebbik lány is. (A hat gyerekből négyen fiúk voltak.)

A kis Bözsi, előbb a nagylány helyére ment Nyíregyházára, aztán utána ment Debrecenbe.

Nem volt olyan úrias a külseje, mint amannak, de szépen tudott dalolni, fütyülni, és aranyló mézre hasonlító hajszínével igencsak sok legény fejét elcsavarta, mire betöltötte a húszat.

És olyan ártatlan  - sőt néha még azt is mondták rá, hogy„együgyü”  - volt, hogy még észre sem vette a hódításait.

Pedig a „naccsága” mondta a fiainak, hogy előveszi a fejes vonalzót, ha a kis cselédre kezet emelnek. Azok hát csak visszahúzódtak.

Bezzeg az Ilonka kisasszony udvarlója! Na, el is zavarták hamarosan. És olyan jótét lélek volt a „naccsága”, hogy nem a cselédet, hanem az illetlenkedő gavallért.

Pedig még a család távoli rokona is volt, és később híres hegedű- művész vált belőle.

Nem tudni, hogy mi az igazság, de a történet ismert részletei igazolni látszanak bizonyos feltevéseket arról, hogy bizony sürgetővé vált férjhez adni a cselédet. Hogy ez miért volt fontos a „naccságának”, hát az már nem egészen világos.

Lehet, hogy hibásnak érezte magát valamiben?

Lehet, hogy csak igazán jó szíve volt, amely megsajnálta a kis árva lányt, aki több évig dolgozott nála? Ki tudná ma már megmondani?

(Én mindig csak „naccsága”-ként hallottam emlegetni ezt az áldott jó lelket, hadd maradjon most már így!)

Szóval, a „naccsága” igen megörült, amikor megtudta, hogy néhányszor sétált már a család Bözsikéje, a cseléd, egy hivatásos katonával, aki a helyőrség cipőüzemét irányítja, és aki szeretne leszerelni, és saját üzemet, üzletet nyitna, ha lehetősége volna rá.

Ám legyen. Komoly stafírungot állítottak össze Bözsikének, amiben még szobabútor is volt. És nagyobb összeget kapott a cipész mester is. Ezzel elindulhattak közös életük útján.

Nagyapámnak ekkor már nyolc féle szakmája volt, amely mind a hivatásává lett mesterségében segítette, vagyis a cipők készítésében.

Tervezte a cipőket, és szabász, felsőrészkészítő, összeállító, és még ki tudja mi minden volt a szakmái között.

Csizmák készítéséhez is értett.

Fontos volt, hogy tiszti csizmákat is tökéletesen készítsen, hiszen hivatásos katonaként a hadsereg volt a kenyéradó gazdája.

És még valamit megtanult, mert ezt igazán szükségesnek  érezte.

Ortopéd cipőket is tudott készíteni.

A gyermekcipőcskéktől a felnőtt méretűekig mindent.

Az egyetlen fia, a szeme fénye, alig 3 évesen Heine-Medine kórban megbetegedett.

Hetekig súlyos lázasan vergődött. Sokszor volt a fogai között fakanál nyele.

A betegségről nagyapám mindent elolvasott, megtanult, amit csak lehetett.

Idegen nyelvű orvosi lapokat is megszerzett, elolvasott. Külföldi orvos-professzorokkal levelezett.

Saját maga tervezett és készített, az unokabátyjával - aki a vasas szakmában volt ezermester -,  a fiának járógépet.

Minden növekedési szakaszban újat, és újat.

Nagyanyám sosem bírta igazán elfeledni a cseléd éveket. Nem kívánt tanulni. Csak akkor fogadta el az új információkat, amikor a nagylánya, az én édesanyám,  már tanítói diplomával a zsebében azt mondta, hogy

- Márpedig Anyuka megtanul rendesen írni és olvasni! - és a hatéves, kisebbik lányával egyszerre „magolni” kezdett.

A fia és a nagylánya közben egyik diplomát a másik után szerezték.

Amikor végül 28 évesen Ferike meghalt, akkor nagymama végleg elfordult a „tudományoktól”.

- Látod, elvitte a sírba a sok tudást! Minek kínozta magát?

Nagyapám csak csendesen azt mondta ilyenkor:

- Mert neki ez volt a szórakozása. Ugye, nem sajnálod tőle?

Már megint két össze nem illő ember!

1931 decemberében házasodtak össze, és 1987 augusztusáig, a nagyapám haláláig, közel 56 éven keresztül éltek egymás mellett.

Kitartottak együtt jóban – rosszban, világháborúban és békében, forradalomban, és diktatúrában, szegénységben és gazdagságban, egészségben és betegségben. Pedig egyik több nyelven beszélő, több szakmával is rendelkező, igazi amatőr polihisztor volt, a másik örök életében a „kis cseléd” maradt, mint Jókai Aranyemberében a Brazovics-ház asszonya.

Az édesanyám szülei voltak ők.