Más kutyák, és más emlékek

Az anyai nagyapám igazi jó ember volt.

Sokan szerették, de még többen tisztelték, becsülték.

Dolgos, iparkodó életét, egyenes, szókimondó jellemét mindenki megemlítette, aki csak ismerte őt.

De leginkább arra emlékeznek még ma is, hogy mennyit mesélt a kedvenc kutyáiról.

Nagyapám három dolgot becsült igazán egész életében minden hozzá közelálló élőlényben.

Az egyik ilyen vonás a szakma, a hivatás szeretete, a „tudás”, ahogyan ő röviden, tömören megfogalmazta.

A másik, már általánosabb vonás, a fizikai erő volt, amit nagy respektussal emlegetett mindig.

De a legfontosabb a hűséges szeretet.

Ez utóbbi kettőnek igazán bőviben voltak az én nagyapám rajongásig szeretett kutyái.

Ez a három kutya tulajdonképpen egy anya, és a két lánya volt.

Az anyának igazi „úri” nevet adott nagyapám, mert vérbeli angol volt. Angol komondor.

(Soha, senki mástól nem hallottam, hogy ilyen kutyafajta létezne!)

Loyd. Ez volt a kutya neve. Jó kutya volt. Ezért megkapta azt az angol nevet, amit a legjobban respektált a nagyapám.

Az angol biztosító társaságét, amelyiknél ő is biztosította a saját cipő-üzemét, és ami bizony rendesen helytállt, amikor a legnagyobb baj beköszöntött.

Történt ugyanis, hogy az egyik jó kezű, jó szemű segéd egyszer már napközben mélyen tekintgetett a pohár fenekére, valami szerelmi bánat miatt. Így nem vette észre, hogy a csiriz melegítéséhez használt

Bunsen-égő feldőlt, és felgyújtotta a műhely legeldugottabb sarkát, éppen azt, ahol a legértékesebb volt,

a bőrök tároló helye. Sajnos odalett a szépen, bőrtípusok, de még színek, árnyalatok szerint is összeválogatott készlet. Megérkeztek ugyan a tűzoltók időben, el is oltották a tüzet, de a felízzott, és összeugrott, deformálódott, színevesztett bőrökön már ők sem tudtak segíteni.

Amikor az angol biztosító helyi képviselője felmérte a kárt, a számlák alapján szó nélkül kifizette

az egész elégett készletet. Bár az én drága, becsületes, jó lélek nagyapám szólt, hogy ő bizony csinált már egy pár cipőt a fiacskájának ebből a bőrből. De amikor a kárbecslő ránézett a két különböző hosszúságú lábacskára,

amik közül az egyik járógépbe is be volt szorítva, rögtön azt mondta, hogy ne zavarják, ő most számol!

Ki is jött egy olyan összeg, hogy a nagyapám még a régóta kinézett „ágós” présgépet is meg tudta venni,

mert kiegészíthette a már hónapok óta kuporgatott pénzecskét.

Szóval így lett a kutya neve: Loyd. Sok kölyke volt. És minden alom ugyanattól a bozontos, meghatározhatatlan fajtájú, nagytestű kutyától, aki a szomszédos elvadult üres telken lakott, és soha nem adta fel a szabadságát holmi emberért, de sosem „költözött” odébb, mert idekötötte a „családja”, Loyd, és a kölykök.

Amikor az „apa” elpusztult – elütötte valami nagyobb teherautó – Loyd többé nem állt össze más kutyával. Nevelgette az utolsó alomból megmaradt kölykeit, és szolgálta a házat, az embereket, de különösen szerette a gazdát. A két legerősebb kölyköt tartotta meg ebből az alomból nagyapám. Az egyik volt a Tisza, a másik a Mackó.

Az első az anyjukra, a második inkább az apjukra hasonlított. A többit a szomszédok elkunyerálták, mert tudták, hogy erős, okos, hűséges, megbízható kutyákat kapnak.

A három, borjú nagyságú kutya szerezte nagyapámnak még az évtizedekkel későbbi megélhetését is.

Ugyanis a háztartás már nem bírta ellátni a három hatalmas kutyát élelemmel, ezért a Vágóhídról hozta nagyapám nap, mint nap a nyesedéket, és a belsőségeket.

Így került ismeretségbe az ottaniakkal, és így lett évtizedekkel később a Vágóhíd őrportása.

Szóval nagyapám nem bírt megválni a kutyáitól. Különösen nagy szükség volt rájuk a háborús időkben,

amikor „az öreget” ismét behívták, tartalékosként a hadseregbe.

Kellett a cipő, bakancs, tiszti-csizma, egyszóval mindenféle lábbeli a hadseregnek!

Vitték az egész műhelyt, anyaggal, géppel, emberekkel.

(A gépeket később tisztességgel visszakapta nagyapám, de az emberek elhullottak.

 Így lett a „Mester úrból” tanító is később. Főleg lányok, és fiatal suhancok kerültek a keze alá tanulónak.

Néhányan még élnek, és még ma is emlegetik.)

A család sokszor maradt egyedül, férfi nélkül éjszakára is. Ez különösen félelmetes volt a háborús viszonyok közepette, az elsötétítések idején.

Nagyanyám hihetetlenül tudott félni. Soha, senkit nem láttam, azóta sem, aki a félelmét olyan drámai,

extatikus magasságokig tudta volna fokozni, mint a nagyanyám.

( Az ő édesanyja volt, aki  egy félelmes éjszakán a csutkakúpban halt meg a betyároktól való félelmében, évtizedekkel a betyárvilág után.)

De a kutyák becsülettel helytálltak.

Debrecent először a Román Hadsereg „szabadította fel”. Csak aztán jött a Szovjet Vöröshadsereg.

Hát a románok jól „megijesztették” az én amúgy is igencsak ijedős nagyanyámat!

Egy több főből álló, részeg társaság bemászott a kerítésen, és megdézsmálták a gyümölcsfákat.

Hiába vezetett áramot a kerítésdrótba nagyapám, védekezésül, és hiába akarta bekapcsolni éjszakára nagyanyám. Áramszünet volt. De a kutyákat nem vették számításba.

Pedig becsülettel kint volt a kapun: Vigyázat! Harapós kutya! És ez nem csak ijesztgetésül volt kirakva.

Ez volt az igazság. A három kutya tíz románt futamított meg.

Másnap ki is szállt egy bizottság, megnézni, hogy micsoda istentelen népek laknak ott,

akik egy jelentős haderejű, katonákból álló csapatot ilyen csúnyán megpocsékoltak.

Hát láthatták. Nagyanyám még mindig fuldoklott a könnyeitől.

Édesanyám akkor volt tíz esztendős, a paralízises öccse kilenc éves, a kishúguk,

nagyanyám karján csak hüppögött. Egyéves sem volt.

A három kutya közül egy, az anya, Loyd, kilenc sebből vérezve a nagyszoba padlójára terített

régi lódenkabáton készített „betegágyon” feküdt. A lányai, Tisza és Mackó őrizték.

Nem nyalogathatták a sebeit, mert be volt jódozva.

Édesanyám még orvost is akart hozzá hívni, de az nem volt hajlandó kimenni.

Mondta, hogy kerítsenek állatorvost, vagy kérjenek meg egy katonát, hogy lője le.

Végül egy román katonaorvos kiszedegette a golyókat a kutya testéből.

Nem sokat kellett vele bíbelődnie, mert legtöbb átment rajta, és két lyukat is ütött.

Édesanyám szerzett neki gyulladáscsökkentőt, porrá törte a tablettákat, és tejbe áztatta.

Nagyanyám csak azért nem ütötte agyon édesanyámat, mert el volt foglalva a saját félelmével:

ki védi meg őket ezután. Az azért feltűnt neki, hogy mintha most több tej fogyna, mint eddig.

De betudta annak, hogy a kicsi szépen fejlődik, és nagyon „étkes” a szentem.

Egy hét után a kutya láza lement, és újra talpra állt.

Addig is mindig vezényelte a kölykeit, melyik hol strázsáljon.

Egyik a kapunál teljesített állandó őrszolgálatot, másik a kertben, a kerítés mellett őrködött.

Időnként váltották egymást.

Hát ezért emlegette a kutyáit még negyven év múlva is, a halála előtt is, az én drága nagyapám.