A Kaszics bácsi boltja

Mostanában hetente egyszer, néha többször is elmegyek Nyíregyházán, ahol tanítok, egy kis gyömölcsárus pavilonhoz, és veszek néhány szem friss, olcsó narancsot, almát. Naponta átjárok a "szomszéd várba" Debrecenből, ahol lakom. A héten döbbentem rá, hogy ez akár ugyanaz az üzlet is lehet, ami már 50 évvel ezelőtt is itt állt, és amiről édesanyám gyakran beszélt, amikor elmesélte, hogy életem első nagy természeti katasztrófáját, egy óriási tornádót hogyan vészeltünk át.

Annak ellenére, hogy a családunk "tőzsgyökeres" Debreceni, én Nyíregyházán születtem, és ott is éltem életem első négy esztendejében. Édesapám volt a MÁV Állomás főnökhelyettese. A családunk az állomásépületben lakott, az édesapa szolgálati lakásában. Fontos volt, hogy ő ott lakjon, hiszen a nap bármely órájában szükség lehetett a szakértelmére, a döntés-képességére. A család pedig természetesen követte, mindenhová. Amikor továbbhelyezték, akkor is mentünk vele.

Nyiladozó értelmem első meghatározó élményei tehát Nyíregyházához kötődnek. Édesanyám a harmadik diplomáját Nyíregyháza oktatási vezetésének "köszönhette", ugyanis két diplomával sem kaphatott pedagógusállást, csak egy újabb szakterületen, az értelmi fogyatékkal élők iskolájában. És egyúttal kötelezték arra,  hogy megszerzi 10 éven belül a gyógypedagógiai tanári diplomát is, a tanítói, és az orosz-magyar szakos egyetemi végzettség mellé.Ő természetesen vállalta, és teljesítette is a vállalását, jóval a kitűzött határidő előtt. Így lett háromdiplomás tanárnő, akinek öt szakos gyógypedagógiai tanári diplomája is volt.Ez csak annyiban fontos a történetem szempontjából, hogy a napi tanítás után, minden háztartási munkát édesanya végzett, és mégis, minden délután talált időt arra is, hogy levigyen minket, gyermekeit sétálni, levegőzni a Petőfi Sándor nevét viselő parkba. Mert az volt a MÁV Állomás épületéhez a legközelebb, és mert akkoriban még nem volt olyan jelentős mértékű a vidéki autóbuszok forgalma, és talán még nem is volt autóbusz állomása Nyíregyházának. Most a park egyik végében van. Szemközt a park túlsó végében álló MÁV állomással. Szóval délelőtt tanított, délután velünk levegőzött, és közben be is vásárolt, éjjel tanult, és mosott, főzött, az én drága gyönyörű, fiatal édesanyám! És olyan szép volt, mint a mesefilmben Hófehérke. Sosem tudtam, és  azóta sem vagyok képes megfejteni, mikor aludt, mikor pihente ki magát, és mikor gyűjtött erőt ahhoz, hogy mindig vidám legyen, és csodálatos hangjától, vidám énekétől  csengjen-bongjon a ház.                                                                                                                  Mindenesetre, a park szélén már akkor is pavilonok álltak, és ezekben mindenféle földi jóval kecsegtették az arra elhaladókat. Volt ott péksütemény, és különféle egyéb pékáru, de volt egy mindig friss gyümölcsöket árusító zöldség gyümölcs bolt is.

Ez volt a címben szereplő Kaszics bácsi boltja. A név nagyon megragadt bennem, mert különös hangzású volt, és mert a finom édes, friss gyümölcsökhöz kötődött, és a cukros sziruppal tartósított kandírozott gyümölcsökhöz, és egyéb finomságokhoz. Szerettünk ide járni, és az idős házaspár, akik a bolt tulajdonosai voltak, kedvesek, és mesebelien jóságosak voltak. Bolgár kertészek voltak ők, egy kicsit idegenül ízlelgették a magyar szavakat, de olyan pergő nyelvvel kínálták a portékát, hogy nem is nagyon volt idő a szavak hangzására figyelni. Szóval Kaszics bácsi, és a felesége szerették az embereket, akiknek kínálták  a gyümölcsöket, és az emberek szerették, és tisztelték őket.   Az egyik igencsak érdekes, de végül mulatságosra forduló történet is az emberszeretetüknek, és a jóságuknak volt köszönhető. Egy meglehetősen idegesen, türelmetlenül viselkedő vásárló, egy középkorú nő állt a bolt mellett, mire mi odaértünk. Éppen nagy egyezkedésben volt a két kis öreggel. Hangoskodott, és perlekedett, aztán sértődötten elvonult.              

Olyat fogok most mondani, ami valóban a mesék magasságába emeli a történetet!                                                                                                  

Kedves olvasóm, ha hiszed, ha nem, Kaszics bácsiéknál minden gyümölcsöt meg lehetett fogni! Sőt, meg lehetett kóstolni! De a két kis öreg elébe ment a dolgoknak, mert ők maguk ajánlották fel a kóstolót, sőt, kettétörték a gyümölcsöket, hogy a belsejét is meg lehessen vizsgálni!                           

Szóval az említett, hamar tova-viharzott - és meglehetősen viharvert külsejű - hölgy, szintén élt az engedelemmel, de jócskán vissza is élt vele! Már temérdek hatalmas, friss, gyönyörűséges cseresznye hevert a pulton, összetördelve "kimagvalva". És mindnek a fele hiányzott. Tehát vagy másfél kilogrammnyit megevett "kóstolás" címén a hölgy! Bizonyára finom lehetett a gyümölcs, ha nem bírta abbahagyni, és valószínűleg nem igen lehetett pénze, vagy másra szánta, és fizetni sem akart, mert azt állította, hogy a cseresznye kukacos, és azért nem veszi meg. Kaszics bácsi majdnem sírva kérte, hogy akkor legalább azt fizesse ki, és vigye el, amit összetördelt. Ezen tört ki aztán az igazi háborúság! 

-  Dehogy viszem én el a kukacos cseresznyét!

- "Dejszen láthatta, hogy ninc ic kucac!"

-  Persze, hogy most már nincs!  Mert kimászott belőle! - és ezzel már szedte is a lábait, és elfutott.

Az én drága, vidám természetű édesanyám hosszan nevetett, csodálatos, csilingelő hangját messzire vitte a szél. Finom alakjának közeledtére még a nekibúsult Kaszics bácsi is mosolyogni kezdett, a könnyein keresztül is. Hát még akkor hogy mosolygott, amikor édesanyám megkérdezte, hogy mennyiért számolja a kimagvalt cseresznyét? Mert ő bizony elviszi valamennyit. Már nem kell otthon bajlódnia vele, amikor finom kompótot főz belőle a kicsiknek. Persze örült a két kis öreg, hogy nem marad ott kárnak, csúfságnak a nyakukon a finom, friss gyümölcs maradéka, és még egy birsalmát is gyorsan hozzáraktak, és erősen mérsékelt árat számítottak a cseresznyéért.

Tudom, hogy édesanyám az ilyen lélekgyógyító cselekedeteiért kivívta a legmagasabb elismerést, és jutalmat odafent!

Hanem, még aznap, igaz, már a bolt bezárása után, egyre jobban befellegesedett az ég a fejünk felett. Nem vehettük észre, mert éppen a hátunk mögött kerekedett a nagy fekete felhő, ami igazán olyan volt, mint a népmesék fellegei! És mielőtt elindulhattunk volna, már söpört is, a mindent felborító, összezúzó hatalmas viharos szél! Édesanya magához szorított minket, és amilyen gyorsan csak tudott, minden holminkat összekapkodva az állomásépület felé igyekezett. Ám a szél embert próbáló ereje hol előre taszította, velünk együtt, hogy futva haladtunk, hol visszatolt mindőnket.

Az volt a megszabadulás, amikor feltűnt az édesapám szálas alakja, és erős karjaival átfogva, testével védelmezve mindhármunkat, szinte az ölében vitt fel minket az Állomásépületbe!

Idejében. Alig léptünk be a kétszárnyú, nagy bejárati ajtón a lépcsőházba, amikor hatalmas dördüléssel a falhoz repült a Kaszics bácsi bódéjának a teteje. Néhány percen, vagy talán csak másodperceken múlott, hogy a tornádó közepébe kerüljünk. Ez volt az én elsőként átélt nagy természeti katasztrófa-élményem. Ilyen nem is volt több.

Sokáig azt hittem, hogy csak a gyerek-képzeletem nagyította fel a vészt, de nemrég a televízió egyik adásában elemezték az éghajlat változásával összefüggő ismereteket, és akkor elhangzott egy mondat, amelyben éppen a hazai áradásokról, szélviharokról esett szó. Az egyik meteorológus megemlítette, hogy a 60-as évek elején, Nyíregyházán is regisztráltak egy tornádót, ami a házak tetejét is elvitte, olyan hatalmas erejű volt. Ez volt az, amit én is átéltem, a szüleimmel, és a testvéremmel.

És akkor, újra éreztem az édesanyám selymes arcát, amint megnyugtatásul puszilgat, és az édesapám két erős karját, amint mindannyiunkat féltőn, óvón magához ölel. Olyan szép volt, olyan jó!

Tudom, hogy az élet minden viharában most is ők óvnak!